“Titok titkot ér a szentek életében.“
“Augusztus 4./17. – A Hét Szent Alvó Efezusi Ifjú („Hétalvók”), Maximilianosz, Jamblikosz, Martinianosz, János, Dionysziosz, Konstantin és Antal[1]
250-ben Decius császár Konstantinápolyból Keletre utazott. Efezusban szállt meg, és megparancsolta a városlakóknak, hogy gyűljenek össze a pogány templomokban és végezzenek áldozatbemutatást az istenségeknek. Az esemény kapcsán tartott ünnepségek harmadik napján a császár megparancsolta a keresztények letartóztatását. A zsidók és a pogányok segítették a katonákat, hogy felismerjék a hívőket, és akiket az utcákon és tereken lefogtak, arra akarták rávenni, hogy áldozzanak a bálványoknak. Sokan engedtek a kínzások hatására, azokat pedig, akik visszautasították az engedelmességet, kíméletlenül meggyilkolták.
Maximilianosz, a város prefektusának fia és hat másik előkelő családból származó, a hadseregben szolgáló[2] fiatalember gyászolták őket és könnyeket ontottak a vértanúk szenvedései, de még inkább a hitehagyók elkárhozó lelkei miatt. Minden alkalommal, amikor hírt kaptak arról, hogy valaki áldozatot mutatott be az idolok előtt, elmentek a templomba és imádkoztak. Ezen viselkedésük nem maradt rejtve a pogányok előtt, akik feljelentették őket. A hét megkötözött, még könnyes szemű ifjút, a császár elé vezették. Az engedetlenségük okáról feltett kérdésre Maximilianosz válaszolt mindnyájuk nevében: „Mi azt az Istent ismerjük, Aki betölti az eget és a földet, és Őnéki hozunk titokzatos áldozatot a hit megvallásával és a szüntelen imával!” A feldühödött Decius megparancsolta, hogy vegyék le róluk az öveket – a katonai méltóság jelét, majd irgalmasnak mutatkozva megparancsolta, hogy oldozzák el őket és adott nekik néhány nap gondolkodási időt, míg vissza nem tér a városba.
A hét ifjú, miután tanácskoztak, úgy határoztak, hogy elrejtőznek egy nagy barlangban a várostól keletre, ahol csendben és imádságban fognak készülni a tirannussal való újabb találkozásra. Míg a barlang menedékében voltak, Jamblikosz – aki közülük a legfiatalabb volt – hozta számukra az élelmiszert, amiért időről időre le kellett mennie a városba.
Efezusba visszatérvén, Decius megparancsolta, hogy vezessék elé a keresztény foglyokat, hogy lehetőséget kapjanak a bálványok előtti áldozat bemutatására. Amikor erről tudomást szereztek, az ifjak még buzgóbban imádkoztak. Oly forrón könyörögtek Istenhez, hogy amikor este leültek a Jamblikosz által hozott kenyér elfogyasztásához, elaludtak. Isten Gondviseléséből mindannyian imával a szájukon szenderedtek el.
Az ifjakat hiányoló sértett Decius az ifjak szüleit faggatta, akik megmutatták gyerekeik menedékhelyét. Ekkor embereket küldött oda, akiknek megparancsolta, hogy falazzák be a barlang bejáratát, hogy így a szentek megfulladjanak. Theodorosz és Varvosz, a császári szolgák, akiket a feladattal megbíztak, maguk is titkos keresztények voltak, de megkeményítvén szívüket, teljesítették a parancsot, majd egy ólomtáblára felvésték a hét ifjú vértanúságának történetét, amit a közelben rejtettek el.
Nagyjából kétszáz évvel később, Ifjabb Theodosziosz császár (kb. 446) idején az Egyházban eretnekség támadt, amit Theodorosz égei püspök terjesztett. Tanítása tagadta a holtak feltámadását és sok lélek pusztulásához vezetett. Ezt látván, a jámbor Theodosziosz császár könnyek között imádkozott Istenhez, hogy mutassa fel az igazságot. Ekkoriban egy bizonyos Adatius, azon föld birtokosa, ahol a hét ifjú barlangja volt, úgy határozott, hogy istállót épít itt. Az építkezéshez a köveket a barlangnál fejtette ki, ahol elbontották a bejárat elé húzott falat. Ebben a pillanatban a hét ifjú felébredt, mintha csak az imént aludtak volna el. Egyből eszükbe jutottak az üldöztetések és Deciusnak a nyilvános áldozatbemutatást elrendelő parancsa. Maximilianosz így szólt: „Menjünk, jelenjünk meg Decius előtt! Ne féljünk az üldözőktől és ne áruljuk el gyávaságból a hitünket. Te, Jamblikosz, fogd a pénzt, menj be a városba és vegyél kenyeret. Többet vegyél, mint szoktál, mivel nagyon éhesek vagyunk, valamint tudd meg, nem keres-e minket a császár”.
Amikor Jamblikosz a városhoz közeledett, nagyon elcsodálkozott, mikor minden kapun a kereszt jelét látta. Nem ismerte meg sem az embereket, sem a házakat, nem tudta, vajon alszik-e, vagy eltévedt és egy másik városba érkezett. A piacon kenyeret kért, de amikor átadta az érméket a péknek, az gyanakvóan kérdezte tőle, hogy nem talált-e valamilyen régi kincset, mivel az érme egy olyan császárt ábrázolt, aki már nagyon régen uralkodott. E szavak hallatán Jamblikosz megremegett a félelemtől, el akart futni, de a kereskedők megragadták, és azzal fenyegették, hogy megölik, ha nem osztja meg velük a talált kincset. Kötelet helyeztek az ifjú nyakára és a piactérre vezették.
Ekkor a tömeg szembetalálkozott a prokonzullal, aki éppen István püspökhöz tartott. Miután megtudta, hogy mi a nép izgalmának oka, megkérdezte Jamblikoszt, hogy hol találta a kincset és hol rejtette el. Az ifjú azt felelte, hogy nem talált semmit, a pénzt pedig a szüleitől kapta. Arra a kérdésre, hogy honnan származik, Jamblikosz így felelt: „Itt születtem, ha ez a város valóban Efezus”, majd megnevezte a szüleit. A nevek ismeretlenek voltak a prokonzul számára, sőt szokatlanul hatottak. Zavarba jött, majd hazugsággal vádolta meg Jamblikoszt, mivel a legalább kétszáz éves érmék arra utalnak, hogy kincset talált. Jamblikosz leborult a lábai elé és megkérdezte, hol tartózkodik Decius császár. Amikor megmondták neki, hogy már sok éve halott, Jamblikosz azt javasolta a prokonzulnak, hogy kísérje el a barlanghoz és győződjön meg róla: a társaival együtt Decius üldöztetése elől rejtőztek el.
A prokonzul a püspök és nagy tömeg kíséretében elindult a barlang felé, ahol megtalálták a szent ifjak neveit tartalmazó ólomtáblákat. A prokonzul és a püspök megírták a császárnak, hogy a sok évvel ezelőtt elhunyt hét ifjú csodás megjelenése a testi feltámadás lehetőségének nyilvánvaló bizonyítéka. A császár Efezusba sietett, ahol találkozott a szentekkel és könnyeivel öntözte a lábaikat. Maximilianusz és társai részletesen elmesélték történetüket a császárnak és a jelenlévő püspököknek, majd csendesen leereszkedtek a földre és végleg elszenderedtek.
Theodosziosz megparancsolta, hogy készítsenek hét arany szarkofágot, az ifjakat pedig ünnepélyesen temessék el, amelyre meghívta Efezus minden lakóját, a szegényeket és a gazdagokat is. Másnap éjjel az ifjak megjelentek a császárnak és kérték, hogy testeik az általános feltámadásra várva a barlangban maradhassanak.
A hét alvó ifjú barlangja, amelyet hagyományosan azzal a barlanggal azonosítják, ahol Szent Mária Magdolna is elhunyt, ismert zarándokhellyé vált. A szentek tisztelete elterjedt az egész keresztény világban.[3]
[1] A Mineákban az istentiszteletüket tartalmazó ünnepük október 22-én is megtalálható. Egyes forrásokban Jánost (néha Exakusztodianosz) Konstantinnak nevezik.
[2] Életírásaik legősibb változataiban ifjú katonáknak nevezik őket, de később, különösen az ikonográfiai hagyományban, gyermekekként kezdték őket ábrázolni.
[3] Sőt, tükröződik az iszlám hagyományban is.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendáriumában (részlet)
Hét Szent Alvó ünnepe már a Szelepchényi-kódexben föltűnik. Különösen pálos misekönyveink tartották számon. Tudomásunk szerint egyetlen hazai ábrázolásunk Székesfehérvár görögkeleti szerb templomának XVIII. századi freskója.
Szent Alvóink szír eredetű legendájuk szerint Efezusban éltek, Decius császár idejében barlangba falazták őket. Kétszáz év múlva feltámadtak, és az eretnekeknek hirdették a test föltámadását. Sírjukhoz egészen a török terjeszkedésig nyugati zarándoklatok indultak Efezusba. Ünnepük Nyugatra is átkerült, a frankoknál, majd az ő misenaptárukat átvéve, hazánkban is meghonosodott.
Kódexirodalmunkban nem tűnnek föl, sem későbbi jámborsági iratainkban. Emlékezetük azonban nyilván a régi magyar évszázadokban is élt. Így a jezsuita diákság Zágráb (1724) és Kassa(1748) városában legendájukat előadja. Talán az élőszavas hagyomány is megőrizte őket, mert Varga Lajos járokszállási népköltő, egyébként olvasott ember századunk fordulóján a legendát „Metafratesz Simon és Turoniai Gergely egykorú írók nyomán versekbe foglalta,” hogy a jámbor nép legendaéhes kíváncsiságát kielégítse.’
Forrás:Hét Szent Alvó Efezusi Ifjak | Szynaxarion (wordpress.com)
A Magyar Katolikus Lexikonban:
„hét szent alvó (lat. septem dormientes): a föltámadás dogmáját illusztráló szentek. – Legendájuk 449 k. Efezusban tűnt föl gör. nyelven, majd hamarosan K-en és Ny-on is nagyon népszerű lett, még a →Koránba is bekerült. E legenda szerint Decius cs. (ur. 249-51) K-i útján, Efezusban bírói széke elé idézte a ker-eket, köztük 7 ifjút, akik a kihallgatás után kimenekültek a városból és egy közeli barlangba rejtőztek el. A cs. rendeletére a barlangot befalazták. II. Theodósziosz idejében (ur. 408-50), mintha tegnap aludtak volna el, fölébredtek, tanúskodtak a föltámadásról, majd meghaltak és uabban a barlangban temették őket el. Efezusban és Arabisszoszban (Kappadókia) zarándokhelyek alakultak ki. 1935 k. Efezusban osztrák régészek tártak föl egy földalatti temetőt, s megtalálták a ~ tiszt-ének nyomait. – Ü.: K-en okt. 22, 23, 24, Ny-on: jún. 27., júl. 27. – Mo-on a ~ ünnepe már a Szelepcsényi-kódexben föltűnik. Különösen pálos misekv-eink tartották számon. Egyetlen hazai ábrázolásunk Székesfehérvár g.k. szerb tp-ának 18. sz. freskója. Kódexirod-unkban nem tűnnek föl, sem későbbi jámborsági iratainkban. Emlékezetük a régi m. évsz-okban élt. A jezsuita diákság Zágrábban (1724) és Kassán (1748) legendájukat előadta. Az élőszavas hagyomány is megőrizhette őket, mert Varga Lajos jászárokszállási népköltő (olvasott ember) a 20. sz. fordulóján a legendát „Metafratesz Simon és Turoniai Gergely egykorú írók nyomán versekbe foglalta”. **
BS XI:900. – Bálint II:118. – Schölzhorn, Leo Maria: Szűz Mária Efezusban. Ford. Búzás József. Bécs-Pozsony-Bp., 1990.””
Forrás: hét szent alvó – Magyar Katolikus Lexikon
Augusztus 4. előestélyén végzendnő: Az efezusi hét szent ifjú és Eudokia szentéletű vértanú anya emléke.
A CSÜTÖRTÖK ESTI ALKONYATI ZSOLOZSMÁN
„Uram, tehozzád” után:
8. hang
A törvényszegő nép törvényszegők között keresztrefeszítésre ítélt * téged, Jézusom, * a világmindenség Uralkodóját és Urát. * Amint a föld e merészséget meglátta, * teljes egészében megrendült, * és a mindenség Teremtőjének *’ hirdetett, téged, Uralkodónk!
A törvény átkától és áthágásától * megszabadultunk mindannyian, * mert az Úr, hogy a törvényt megszüntesse, * a tiszteletreméltó keresztre fölemelkedett, * és onnan szüntelenül áldást, kegyelmet és irgalmat áraszt reánk, *’ kik magasztaljuk az ő szenvedéseit.
Hogy meggyógyíthasd sebeinket, Emberszerető, * megsebesítetted kezedet. * Hogy az üdvösség útján járass, Urunk, mindnyájunkat, * átlyuggaszttattad a kereszten lábadat, * melyet mikor az ősszülő a Paradicsomban meglátott, *’ akkor elrejtezkedett.
4. hang. Minta: Mint a vértanúk…
Az Istennek engedelmeskedő * boldog gyermekek * megvetették a törvényszegő rendelkezést, * megbilincselten feloldozták az eltévelyedés bilincsét, * a világ kitüntetéseit elutasították, * s olyan kitüntetést nyertek, * mely őket dicsőségessé tette, *’ és megszerezte nekik a mennyország boldogságát.
A bajvívás mérkőzésére * keményen edzettétek magatokat, * a barlangban rejtőzködtetek, ó szentek, * szüntelen imádsággal könyörögtetek az Úrhoz, * hogy adjon nektek bátorságot és erőt. * Az Emberszerető az ítélet után elaltatott benneteket * és isteni hatalommal úgy rendelkezett, *’ hogy mindnyájan békében megmaradjatok.
Titok titkot ér a szentek életében. * Életüket befejezték és többé nem érzékeltek, * azután fölébredtek és megdöbbentek. * A holtak föltámadásának hihetőbbé tételére történtek mindezek. * Látva ezt a föltámadás tagadói, *’ az igaz hitben megerősödtek és dicsőítették a vértanúkat.
Dicsőség… most és… 4. hang
Mint kereszten függő Bárányt és Pásztort, megpillantott téged, * a Bárányka, a te Édesanyád, * jajongott és felkiáltott anyai fájdalmában: * Ó, szerelmetes Fiam, * hogy feszíthettek téged, Hosszútürelmű, a kereszt fájára? * Ó, hogy szegezhették oda kezedet és lábadat a törvényszegők, Istenige? *’ Hogyan onthatták, Uralkodó, véredet?
Előverses sztihirák:
8. hang
Krisztus Isten, fölemeltek a keresztre, * és üdvözítetted az emberi nemet. *’ Dicsőítjük a te szenvedésedet!
Krisztus Isten, fölfeszítettek a keresztre, * és megnyitottad az Édenkert ajtaját. *’ Dicsőítünk téged, ó Megváltónk!
Urunknak vértanúi, * kik minden helyet megszenteltek * és minden betegséget meggyógyíttok, * most is kérünk titeket: * hogy imádkozzatok érettünk, *’ lelkünk az ellenség cselvetéseitől megmeneküljön!
Dicsőség… most és…
Meglátott az Istenszülő a kereszten haldokolva és fölkiáltott: * Ó jaj, hogyan viselheted a fájdalmat, legédesebb Fiam! * A te lándzsád szívemet szúrja át, * szenvedésed bensőmet égeti! * De egyszersmind énekekben magasztallak téged, * mert mindezeket önként szenveded, *’ hogy üdvözítsd az emberi nemet.
Tropár(ok):
4. hang
A te szent vértanúid, Uram, * az ő szenvedéseikért hervadhatatlan koszorúkat nyertek tőled, Istenünk, * mert a te erődet bírván, * kínzóikat megszégyenítették * és az ördögök tehetetlen vakmerőségeit megtörték. * Az ő imádságaik által *’ üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!
Dicsőség… most és…
Legszeplőtelenebb Szűz, * Krisztus Istenünknek anyja, * tőr járta át a Te legszentebb lelkedet, * mikor Fiadat és Istenedet önként megfeszítve láttad. * Ne szűnjél, ó áldott, Őt imádni, * hogy ajándékozza nekünk *’ vétkeink bocsánatát.
SOUBIROUS SZENT BERNADETT
*Lourdes, 1844. február 17. +Nevers, 1879. április 16.