„A legjobb és egyetlen eszköze annak, hogy hűségesek maradjunk Istenhez…”

„Minden megfelelően és odaadással hallgatott szentmise csodálatos hatást vált ki a lelkünkben, olyan bőséges lelki és anyagi kegyelmeket, amelyeket nem ismerünk.

„Pio atya számára a nap minden órája az Oltáriszentségre való felkészülés, vagy az Oltáriszentségért való hálaadás volt: „Atya, mit jelent az Ön számára a szentmise?” „A Jézus szenvedésével való egyesülést. Egyedülálló feladatom van a világban” – mondta sírva.

A szentmise során – elégtelenül ugyan, már amennyire egy emberi teremtménynek lehetséges – én is elszenvedem mindazt, ami Jézussal történt a passióban. Ez minden érdemem ellenére, kizárólag, az ő jóságából történik.

A világ megmaradhat a Nap nélkül, de szentmise nélkül nem.”

Az áldozáskor Jézus végigcsókol, és örvendezik az Ő teremtményében. A szentáldozás olyan egyesülés, mint amikor két gyertya egybeolvad, és többé már nem lehet őket szétválasztani.”

A legjobb és egyetlen eszköze annak, hogy hűségesek maradjunk Istenhez, ha mindennap az angyalok konyhájába járulunk, hogy magunkhoz vegyük Jézust.

Jézus szavai Szent Pióhoz: „Egyedül hagynak a templomban, éjszakára és nappalra is. Nem töródnek már az Oltáriszentséggel, nem beszélnek a szeretet szentségéről, akik pedig beszélnek róla, bár ne tennék! Hisz oly közönnyel, oly hidegen szólnak!”

Részletek Pio atya gondolatai, Bölcsességek az év minden napjára, 53-55.o.

„A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.”

A lelki élet kezdete: harc a szenvedélyekkel

“Az aszketikus antropológia keretében pár szót kell ejteni arról, hogy miben áll a lelki ima lényege, és milyen gyümölcsei vannak. Az imádkozó szerzetes, miközben figyelmét szívében összpontosítja, arra törekedik, hogy értelmét minden gondolattól tisztán megőrizze. Ezek lehetnek természetes gondolatok, amelyek az ember földi létének a velejárói, ám lehetnek olyanok is, melyek démoni hatás következményei. Az imádkozó szerzetes saját adottságától függően egy bizonyos időre lemond természeti szükségleteiről, a démoni eredetű gondolatokat pedig teljességgel kizárja. Ez azt eredményezi, hogy imádság közben az értelem mind a természetes, mind a démoni gondolatokat elutasítja.

Démoni hatás alá kerülve az ember elveszíti azt a szabadságát, amellyel isteni hasonlósága folytán rendelkezik, s így elszakad az Istenben való élettől. Ez az állapot szenvedéssel jár, és nem véletlen, hogy az aszketikus hagyományban „szenvedélynek” nevezik. Az elnevezésben kifejezésre jut a szenvedésnek az a vonása, amely egyrészt passzivitást, sőt rabságot jelent, másrészt pusztulást és halált takar: „Aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre” (Jn 8,35). A bűnös szenvedély állapotában a szenvedés kétféle aspektusa van tehát elrejtve: az egyik a leigázottság, a másik a pusztulás, ezért „a bűn szolgájának” nem lehet valóságos ismerete arról, milyen nagy dolgot jelent Isten gyermekének az a szabadsága, amellyel „Isten hasonlatosságára” rendelkezik.

A szenvedélyek vonzerőt gyakorolnak az emberre, ám bármilyen szenvedélyes kép vagy gondolat csak akkor fogan meg és ver gyökeret az ember lelkében, ha ő is akarja, mivel az egész teremtésben nincs olyan erő, mely a szabad embert meggátolhatná abban, hogy ellenálljon valaminek és elvesse azt. Ha azonban valamilyen szenvedélyes gondolat vagy kép meggyökerezik az ember lelkében, kisebb vagy nagyobb mértékben máris „megszállottá” vált. A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.

A szenvedély vonzereje abban rejlik, hogy élvezetet, gyönyört igér, A pusztulás szenvedése nem más, mint a szenvedélyes gyönyör következménye. Ha a szenvedély nem a gyönyör igéretével lépne fel, hanem azonnal szenvedés hozna, nem lenne képes az ember akaratát a maga oldalára állítani. A szenvedélyt mint halált hozó szenvedést csak a lelki ember képes azonnal felfogni, aki megismert az isteni kegyelem életet adó működését, mivel ez a kegyelem viszolygást, sőt „gyűlöletet” ébreszt benne a bűnös hatások iránt.

A lelki élet kezdte – harc a szenvedélyekkel. Ez a harc könnyű lenne, ha kizárólag a gyönyör elutasításából állna. A második szakasz a nehezebb, amikor a ki nem elégített szenvedély a legkülönfélébb bajokkal kezdi gyötörni az embert. Ebben az esetben az aszkétának igen nagy türelemre és kitartásra van szüksége, mivel a szenvedélyeknek való ellenállás jótékony következménye csak később jelentkezik.

Az ember földi létének keretei között rendszerint egy életen át kitart ebben a küzdelemben, ám van két kivételes állapot, amelyet éppen ennek a harcnak a hiánya jellemez. Az egyik a szenvedélymentes emberé, mivel számára semmilyen vonzerőt sem jelent a szenvedély által felkínált gyönyör, és az egész a „puszta gondolat” szintjén marad. Még az is szenvedélymentesnek számít, akit jóllehet gyötörnek a gondolatok, vonzó hatásukra érzéketlen marad. A teljes leigázottság, legyőzöttség állapotát is a küzdelem hiánya jellemzi, ámda azért, mert az ember a szenvedélyes gondolat kialakulásának egyes állomásain nemhogy nem tanúsít ellenállást, hanem maga megy elébe, él vele.

Az embernek a földi lét feltételei között „ártatlan szenvedélyei” is vannak, azaz olyan szenvedések, helyesebben szükségletek, amelyeknek a kielégítése nélkül egyszerűen nem tudna tovább élni. Ilyen a táplálkozás, az alvás és más hasonló dolgok. Az aszkéta szerzetes egy bizonyos időre semmibe veheti ezeket a szükségleteket, és ha kielégítésük hiánya betegséggel fenyeget, az adott pillanatban – amennyiben eltökélte, hogy nem hallgat a fenyegető szóra – a halállal kell szembenéznie. Ámde a tényleges halál rendszerint nem következik be, sőt Isten még jobban oltalmába veszi az embert. Ez a bátor elszántság elengedhetetlen, különben még egy rövid időre sem volna képes az ember megszabadulni a kisértő gondolatoktól.

Amikor az értelem a szív mélyére ereszkedik, ebben az imádságos alámerülésben minden látható vagy gondolati képtől megszabadul. Csakis ebben a tisztaságban állhat Isten elé. Az, ami e képektől mentes mélységből születik – jóllehet később valamilyen gondolati formát vagy más alakot ölt -, már nem szenvedély, hanem valódi élet Istenben.

Ebben az állapotban nyilvánvalóvá válik, hogy a lélek természetszerűleg Isten felé törekedik, Hozzá hasonló és természete szerint szenvedélymentes.

A kegyelemben való részesedésnek, majd az attól való megfosztottságnak a váltakozó állapotában az emberben az a szilárd meggyőződés alakul ki, hogy „önmagában nincs élete”, hogy élete csak Istenben van, rajta kívül pedig a halál van. Amikor a lélek abban a kegyelemben részesül, hogy meglátogatja az isteni fény, akkor valóban örök életet él, azaz Istenben él. Ahol pedig Isten van, ott szavakkal ki nem fejezhető szabadság van, mivel az ember számára megszűnik a halál és a félelem.”

Részlet Szofronyis (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka, 154-156.o.

“A gyermeknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak.”

A túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket

„Egy másik dolog, ami árthat a gyermekeknek: a túlzott dédelgetés, vagyis a túlságos gondoskodás, a szülők állandó nyugtalankodása és aggodalma. Hallgassatok meg egy esetet!

Egy édesanya panaszkodott nekem, hogy ötéves gyermeke nem fogad szót neki. Azt mondtam neki: „Te tehetsz erről!”, de nem értett meg. Egyik nap elmentem ezzel az anyukával egy tengerparti sétára autóval. A gyermekét is magával hozta. Kis idő múlva a gyerek kitépte magát az anyja kezéből, és a tenger felé futott. Volt ott egy homokbucka, amely mögött hirtelen kezdődött a tenger. Az anyuka megijedt, már-már azon volt, hogy kiabál vagy odarohan, mert a gyermek a domb tetején állt, és kinyújtott karral egyensúlyozott. Megnyugtattam, és azt mondtam neki, fordítson hátat a gyermeknek, s addig titokban szemmel tartottam a kisfiút. Erre a gyermek elkeserdett, nem provokálta tovább az anyját, hogy rémisztgesse és kiabáljon vele, ahogy eddig tette, hanem szép lassan, nyugodtan lejött a dombról, s visszatért hozzánk. Ez volt a történet vége. Akkor az édesanya megértette, milyen a helyes nevelés.

Egy másik anyuka egyetlen fiára panaszkodott: nem eszik rendesen, és különösen a joghurtot nem kéri. A kisfiú hároméves lehetett, és mindennap gyötörte az édesanyját.Azt mondtam neki:

A következőt tedd: vegyél ki minden ételt a hűtőből! Töltsd meg néhány adag joghurttal! Ti szülők is néhány napig szenvedni fogtok. Ha eljön az ebédidő, adj neki joghurtot! Nem fogja megenni. Este add neki ugyanazt, másnap ugyanazt. Végül majd megéhezik, és egy kicsit megkóstolja. Sírni, kiabálni fog, de viseljétek el. Azután szívesen megeszi majd.

Így is történt, és a joghurt lett a kisfiú kedvenc étele.

Nem nehéz dolgok ezek, mégis sok édesanyának nem sikerül, és nagyon rossz nevelést ad a gyermekeinek. Az anyukák, akik folyton a gyermekek nyakán ülnek, és elnyomják, vagyis agyondédelgetik őket, félreértik a feladatukat. Hagyni kell a gyereket, hadd intézze egyedül életét! Így lesz jó anya. Ha folyton a nyakukon ülsz, a gyerekek ellenállnak.Ellustulnak, elpuhulnak, és mindig sikertelenek lesznek az életben. Ez a túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket.

Pár nappal ezelőtt egy elkeseredett anyuka jött hozzám, mert a gyermeke ismét sikertelen egyetemi felvételi vizsgát tett. A gyermek kitűnő tanuló volt az általános iskolában, jeles a gimnáziumban, és kitűnő lett a líceumban. Mégis sikertelen felvételit írt, nemtörődömséget és furcsa ellenállást tanúsított.

„Te tehetsz erről- válaszoltam az anyának-, pedig tanult asszony vagy! Mi mást tehett volna a gyerek? Kényszerítés, kényszerítés, kényszerítés egész évben: -Legyen az első, ne hozz ránk szégyent, szerezz magadnak előkelő helyet!…- Most elege lett az egészből, nem akar semmit. Hagyd abba a kényszerítést és a kényeztetést, s meglátod, hogy a gyerek visszanyeri egyensúlyát. Akkor fog előrelépni, ha szabadon engeded.”

A gyereknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak. Az anya ne csak fizikailag, hanem imádságával is ölelje át gyermekét. A gyermek lelke mélyen érzi az ima ölelését, amelyet titokban küld felé az édesanyja, s amellyel maga felé vonzza. A gyermek biztonságot, bizalmat érez, ha anyja folyamatos, kitartó, meleg imádsággal titokzatosan amgához öleli, és megszabadítja mindattól, ami őt nyomasztja.”

Részlet Áthoszi Porfíriosz atya tanításai, 186-188.o.

„A bűnbánó szív elérése nem egy nap alatt történik”

A bűnbánó lélek

„Arra tekintek, aki szegény, aki megtört lelkű, és rettegi szavaimat”(Iz 66,2)

„Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és arcomat a leköpdösőknek, arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat” (Iz 50,6-7)

„Megkínoztás, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját” Iz 53,7)

„Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11,29)

Ha lehetséges lenne, akár csak egy pillanatra felfogni Isten valóságát és a vele való kapcsolatunkat, akkor rögtön felfedeznénk saját lelkünk valóságát és látnánk, hogy mennyire semmik vagyunk Isten mérhetetlen és végtelen dicsőségéhez képest.

Ez történik a szenteknél. Alázatuk intenzitása, saját maguk semmibe vétele és megalázása és a kitartó bűnbánat a méltatlanságuk miatt ennek a felfedezésnek az eredménye. Így ha mi megpróbálnánk birtokolni ezeket a tulajdonságokat, és magunknak tulajdonítanánk azokat, mielőtt előre haladtunk volna a kegyelemben, és felfogtuk és felfedeztük volna az igazságot, hogy kik vagyunk valójában, ezek nem csak hamisak lennének, hanem pont ellentétes irányba vezetnének bennünket, mint ahogy szerettük volna.

Ami a szenteket és azokat, akik előre haladtak a kegyelemben rávitte az alázatra, megsemmisülésre és megalázkodásra, nem ezeknek a belső szépsége volt, sem a vágy, hogy elérjék és felékesítsék magukat velük, hanem lelkük valóságának felfedezése az isteni fényben.

Az alázat nem azt jelenti, hogy bűnösnek képzeljük, miközben belül igazából nem érezzük magunkat annak. Ez eltávolítana bennünket a valódi saját lelkiismerettől, és messzire vinne bennünket az igazi alázattól. A lélek helyes bűnbánata abból a meggyőződésből származik, hogy megharagította Istent. Miközben volt lehetőségünk, hogy elnyerjük a kegyelmet, és előre haladjunk benne, íme a szabadsággal teli világ iránti szenvedélyt és pusztulást választottuk az önszeretetünk és a testnek tett engedmények miatt.

Az emberi természet, ami a világhoz tartozik, a világ dolgait szereti, önmagától nem tudja szeretni Istent, csak a kegyelem közreműködése által. Hányszor de hányszor érez egy ismeretlen, Isten utáni fájó szomjúságot. Ez a néma kiáltó szó nem más, mint a benne lévő isteni pecsét kiáltása.

Ezt a lelkén viselt isteni pecsétet a Szentlélek működése által tudja megújítani, ha megerősödik, és felül tud kerekedni a világon. Ennek feltétele az egészen alázatos és bűnbánó lélek. Erre csak a szeretet fényében és az Isten utáni heves vágyban, a bűnök miatti lelkiismeret furdaláson keresztül van lehetőség. A bűn nélkül, ami megrontotta a természetünket, zavartalanul élhetnénk Isten szeretetének tiszta fényében, de a bűn miatt magasztalásunkba a szomorúság és a pusztulás iránti szeretetünk hangja vegyül.

Isten előtt leplezetlenül, meztelenül állnak bűneink, tévedéseink és gondolataink. Ki merészkedne arra, hogy megpróbálja Istent megtéveszteni? Szent Pál apostol azt mondja: „Ne vezessétek félre magatokat: Istent nem lehet kijátszani” (Gal 6,7).

Annak a valóságnak megfelelően, amilyenek vagyunk, az Istennel való kapcsolatunknak az alázatos szívből, és az egészen bűnbánó lélekből kell kiindulnia. Csak így válhat valódi kapcsolattá.

Az egyik ok, ami miatt szégyenkeznünk kell és teljesen lesújtottnak kell lennünk: miközben megszegjük Isten törvényeit és vétkezünk ellene, ő mindvégig gyengéd szeretettel tekint ránk és soha nem hagy el bennünket. Hogy is ne telne meg a lélek bűnbánattal, amikor látja Isten szeretetének végtelenségét, ami odáig ment, hogy megalázza magát és megöljék a kereszten? És kinek a keze által? Talán nem az emberiség keze által, amelynek te is, én is tagjai vagyunk? Már ez az egyetlen tett, hogy szemléljük Isten megtestesülését, és hogy elszenvedte, hogy az emberek keresztre feszítsék elég ahhoz, hogy inkább, mint valaha, megvetésre méltónak találjuk szívünket.

A bűnbánó szív” elérése nem egy nap alatt történik, és nem lehet könyvekből megtanulni. Ehhez Istennel való mély kapcsolatra és vele való életre van szükség. Ez kezdetben nehezen megoldhatónak és fárasztónak tűnik, mert magában hordozza az „én” elleni belső küzdelmet, és mert rávilágít az önszeretetünkre. De egy bizonyos idő elteltével, amikor a lélek megtisztul a hamis nagyságtól és az állítólagos méltóságától, eluralkodik benne a bűnbánó élet, és mint egy súlyosan áradó himnusz, fölzeng benne és hívja, hogy közeledjen Istenhez, egyre jobban verjen benne gyökeret, és egészen pihenjen el benne.

A bűnbánó lélek telis-teli van békével. Lassacskán, ahogy előrehalad a kegyelemben és a tökéletességben, erőfeszítés nélkül halad előre az alázatban. Olyan bántó már számára mindeneltévelyedés a gőg, a hamis nagyság, vagy önteltség irányába, mint ahogy egy tapasztalt muzsikus fülét nagyon zavarja a hamis hang.”

Részlet Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában, 181-183.o.

„Ez marad a feladatunk mindaddig, míg szentélyünkbe nem hatol Isten tüze.”

„Minden Istennek tetsző tevékenységünkben három vermet ásnak nekünk a démonok: Először arra törekednek, hogy a jó megvalósulását megakadályozzák, másodszor, első vereségünk után, hogy az ne Isten akarata szerint valósuljon meg; ha pedig ettől a céljuktól is elestek a gazok, akkor szép csöndben lopakodnak lelkünkhöz, és boldognak neveznek bennünket azért, mert mindenben Istennek tetsző életmódot folytatunk.

Az elsőnek az ellenszere a buzgóság és a halál gondolata, a másodiké az alárendeltség és a megvetett állapot, a harmadiké pedig, hogy mindig magunkat hibáztatjuk.

Ez marad a feladatunk mindaddig, míg szentélyünkbe nem hatol Isten tüze. Akkor ugyanis már nem marad bennünk bűnnel szerzett hajlamokból folyó kényszer; mert „a mi Istenünk tűz”, mely mindenestűl megemészti a szenvedélyt, az indulatot, a szerzett bűnös hajlamot, az érzéketlenséget, a belső és külső, érzéki és szellemi vakságot.A démonok viszont épp a mondottak ellenkezőjét szokták tenni. Mert amikor a lelken úrrá lesznek és elménk világát is megzavarják, nincs már bennünk nyomorultakban józanság, nincs belátás, nincs önismeret, nincs szégyenérzet, hanem csak közöny, érzéketlenség és elvakultság.

Részlet Létrás Szent János: Mennyekbe vezető létra, 26.fejezet, 170.o.

„Az erények gyakorlásakor gyakran az azokkal összefonódó hibákat is vakon elkövetjük”.

„Mint ahogy a kútból vizet húzva azzal néha véletlenül a közmondásos békát is felhúzzuk, úgy az erények gyakorlásakor gyakran az azokkal összefonódó hibákat is vakon elkövetjük.

Például: a vendéglátással a torkosság fonódik össze, a szeretettel a bujaság,

a megkülönböztetésre képes tisztánlátással a ravaszkodás, az okossággal a hamisság, a szelidséggel az alattomosság, a restség, a késlekedés, a feleselés, különcség, engedetlenség; a hallgatással a tanítás terhe, az örömmel az önhittség, a reménnyel a lustaság, a szeretettel megint csak az ítélkezés, a csöndes, magányos életmóddal a fásultság és a tétlenség, a tisztasággal a keserűség, az alázattal a bizalmaskodás, végül mint csodaszernek tekintett kenőcs vagyis inkább kábítószer, mindezekkel együtt jár a hivalkodás.”

Részlet Létrás Szent János: Mennyekbe vezető létra, 26. fejezet, 176.o.

„Ezek nagyon kifinomult dolgok.”

Részlet Athoszi Szent Paisziosz atya tanításából:

Az ördög buta.

– Atya, tudja-e az ördög, hogy mi van a szívünkben?

– Még csak az kéne! Még csak az hiányozna, hogy tudja, mi van az emberek szívében. A szíveket csak Isten ismeri. És csak Isten embereinek tárja fel néha a mi érdekünkben, hogy mi van a szívünkben. Az ördög csak gonoszságot és dühödtséget ismer, amelyet ő ültet el azokban, akik neki szolgálnak. A jó gondolatainkat nem ismeri. Csak tapasztalatból találgathat, de itt is a legtöbb esetben bakot lő. Ha az Isten nem engedné néha, hogy az ördög megértsen valamit, akkor az ördög mindig mindenkor hibázna. Hiszen az ördög – maga a sötétség! Semmi világosság nincs benne. Tegyük fel, hogy van egy jó gondolatom. Az ördög nem ismeri. Van egy gonosz gondolatom is, azt ismeri az ördög, mert ő ülteti el bennem. Hogyha én most valami jót akarok tenni, mondjuk megmenteni egy embert, akkor az ördög nem tud erről. Azonban, ha maga az ördög mondja az embernek, hogy „menj, mentsd meg ezt és azt”, akkor olyan gondolatot ültet el benne, amely táplálja az illetőgőgjét és ezért tudni fogja, hogy mi van az illetőszívében.

Ezek nagyon kifinomult dolgok. Emlékeznek Makariosz abba esetére? Egyszer találkozott az ördöggel, aki éppen egy közeli sivatagból jött. Azért ment oda, hogy szerzeteseket keressen. Azt mondta az ördög Makariosz abbának: „A testvérek nagyon kegyetlenek velem, csak egy barátom van, aki hallgat rám, és amikor meglát engem, akkor úgy táncol, ahogy én fütyülök”.

– „Ki ez a testvér?” – kérdezte Makariosz abba. „Theopemt a neve” – felelte az ördög. A szent életű elment a sivatagba és megkereste ezt a testvért. Nagyon óvatosan rávette, hogy tárja fel a gondolatait és segített a lelkének. Amikor újra találkozott az ördöggel, Makariosz abba kérdezősködött a sivatagban lakó testvérekről. „Mind olyan kegyetlenek velem, – felelte az ördög. – És ami a legrosszabb az, aki korábban a barátom volt, nem tudom miért, megváltozott, és most ő a legkegyetlenebb velem”. Az ördög nem tudta, hogy Makariosz abba elment a testvérhez és kijavította őt, mert a szent életű alázattal cselekedet, szeretetből. Az ördögnek nem volt semmi joga az atya jó gondolataival kapcsolatban. Azonban ha a szent életű ezután gőgössé vált volna, akkor az ördög jogot szerzett volna felette. Akkor tudott volna a szent életű terveiről, mert ebben az esetben maga az ördög tüzelte volna a gőgjét.

Ha az ember elmondta valahol jó gondolatát, akkor meghallhatja-e azt az ördög és kísértheti-e ezt az embert?

Hogyan hallhatná, ha az elmondottakban nincs semmi, ami az ördögtől lenne? Azonban, ha az ember a gondolatát azért mondta, hogy büszkélkedjen, akkor az ördög beavatkozik.

Vagyis, ha az embernek hajlama van a gőgre, és gőgösen kijelenti: „Elmegyek, és megmentem ezt vagy azt!”, akkor az ördög társul szegődik hozzá. Ebben az esetben az ördög tudni fog a tervéről, míg ha az ember indítéka a szeretet, és alázattal cselekszik, akkor az ördög nem tud róla. Nagy figyelemre van szükség. Ezek nagyon kifinomult dolgok. Nem véletlen, hogy a Szent Atyák a lelki életet a „tudományok tudományának” nevezik.

– Atya, előfordul, hogy mondjuk egy jós megjósolja például három lánynak, hogy az egyik férjhez megy, a másik is, de szerencsétlenül, a harmadik pedig pártában marad, és ez be is teljesül. Miért?

Az ördögnek tapasztalata van. Például egy mérnök, látván, hogy a ház életveszélyes állapotban van, meg tudja mondani, hogy még mennyi ideig fog állni. Ugyanígy az ördög is, abból, ahogy az ember él, tapasztalata alapján meg tudja állapítani, hogy hogyan fogja végezni. Az ördög nem éleselméjű, nagyon buta. Lénye teljes zűrzavar. Néha úgy viselkedik, mintha nagyon okos lenne, néha pedig mint egy hülye. Cselekedetei nagyon bárdolatlanok. Ez volt Isten terve, hogy mi képesek vagyunk kiismerni. Nagyon el kell telni ahhoz gőggel, hogy az ember ne ismerje ki az ördögöt. Alázattal képesek vagyunk felismerni az ördög csapdáit, mert az alázat által az ember megvilágosodik és közel kerül Istenhez. Az alázat – ez teszi az ördögöt nyomorékká. Miért engedi Isten, hogy az ördög kísértsen bennünket?

– Atya, miért engedi Isten, hogy az ördög kísértsen bennünket?

– Miért? Azért, hogy elszakítsa tőle a hozzá csatlakozókat. „Csinálj sátán, amit akarsz”, -mondja Isten. Mert bármit is csinálna az ördög, végsősoron beletörik a foga a szegletkőbe, Krisztusba. Ha mi hisszük, hogy Krisztus a szegletkő, akkor semmi nem rémíthet meg minket. Isten nem engedi meg a megpróbáltatásokat akkor, ha abból nem jönne ki semmi jó. Látván, hogy a jó, amely létrejön belőle, nagyobb a rossznál, Isten megengedi a sátánnak, hogy tegye a dolgát. Emlékeznek Heródesre? Tizennégyezer gyermeket végeztetett ki és a mennyei seregek száma tizennégyezer vértanú-sereggel növekedett. Láttál már vértanú-angyalokat? Az ördög beletörte a fogait! Diocletioanus, kegyetlenül üldözvén a keresztényeket, az ördög munkatársa volt. De, maga sem ezt akarván, önkéntelenül is jót tett Krisztus Egyházával, szentekkel gazdagította azt. Úgy gondolta, hogy kiírtja az összes keresztényt, de nem ért el semmit sem – minket viszont megajándékozott a szentekkel és ereklyéik sokaságával és gazdagította Krisztus Egyházát. Isten már rég leszámolhatott volna az ördöggel, de ŐIsten. Most is, ha akarná, egy pillanat alatt kardélre hányhatná az ördögöt, és örök időkre a pokol tüzébe vethetné őt. De Isten a mi javunk miatt nem teszi ezt meg. Hiszen engedné-e Isten, hogy gyötörje és kínozza a teremtményét? Azonban, egy bizonyos határig, egy ideig engedi neki ezt, hogy az ördög dühödtségével segítsen minket, hogy kísértsen bennünket, és mi ezért Istenhez forduljunk. Isten megengedi az ördögnek, hogy kísértsen bennünket, ha ez a jóhoz fog elvezetni. Ha nem a jóhoz vezet, akkor nem engedi meg. Isten a mi javunkra engedi meg mindezt. Ebben hinnünk kell. Isten megengedi, hogy az ördög rosszat tegyen, hogy az ember kénytelen legyen küzdeni. Ha a tésztát nem nyújtják és nem gyúrják, akkor nem lesz belőe kalács. Ha az ördög nem kísértene bennünket, akkor úgy képzelhetnénk, hogy mi szentek vagyunk. Ezért engedi Isten, hogy az ördög kitöltse rajtunk a haragját. Hiszen azzal, hogy ütlegel bennünket, az ördög kiporolja bedohosodott lelkünket, és az tisztábbá válik. Vagy pedig Isten megengedi, hogy ránk támadjon és harapdáljon bennünket, hogy Őhozzá forduljunk segítségért. Isten szüntelenül hív bennünket, de mi általában elfelejtkezünk Őróla és csak akkor szaladunk Őhozzá, ha valamilyen veszélybe kerülünk. Amikor az ember Istenhez tér, akkor a gonosz nem férkőzhet közéjük. De ezen kívül semmi más indoka nincs Istennek, hogy engedje, hogy az ördög megkísértse az ilyen embert, hiszen csak azért engedi ezt meg, hogy az ember Istenhez forduljon. Akárhogy is van, a gonosz ezzel jót tesz nekünk – segít bennünket, hogy szentté váljunk. Ezért is tűri meg őt Isten. Isten nem csak az embereket hagyta meg szabadságukban, de a démonokat is, mivel azok nem ártanak, nem is árthatnak az ember lelkének, kivéve azokat az eseteket, amikor maga az ember akar ártani saját magának. Ellenkezőleg, a rossz és figyelmetlen emberek, akik bár nem akarják, mégis rosszat tesznek nekünk – jutalmat készítenek előa számunkra. „Ha nem lennének kísértések, senki nem üdvözülne” – mondja Evagriosz abba. Miért állítja ezt? Azért mert a kísértések nem kis haszonnal járnak. Nem azért, mert az ördög képes lenne valaha is jót tenni, nem, ő– gonosz. Ő szeretné szétverni a fejünket és kövekkel dobál minket, hanem a Jóságos Isten… elkapja ezeket a köveket és a kezünkbe adja. A másik kezünkbe pedig mogyorót rak, hogy ezzel a kővel törjük fel a mogyorót! Vagyis Isten nem azért engedi meg a kísértéseket, hogy az ördög terrorizálhasson bennünket. Nem, azért engedi meg neki, hogy kísértsen, hogy ily módon lerakhassuk az eljövendőéletbe vezető belépő-vizsgákat és Krisztus Második Eljövetelekor ne kelljen túl sok mindennel elszámolnunk. Jól meg kell értenünk, hogy magával az ördöggel harcolunk és ez a harc addig tart, amíg földi életünket éljük. Amíg az ember él, sokat kell munkálkodnia, hogy lelkét jobbá tegye. Amíg él, joga van, hogy letegye e szellemi vizsgákat. Ha az ember meghal és elégtelent kap, akkor kihúzzák a vizsgázók listájáról. Pótvizsga nincs. A sátán nem akar bűnbánatot tartani.”

Ha csak annyit ki tudnának mondani: „Uram, irgalmazz”, akkor Isten kitalálna valamit a megmentésük érdekében. Ha csak annyit ki tudnának mondani: „vétkeztem”, de ők még ezt sem tudják kimondani. Ha az ördög kimondaná, hogy „vétkeztem”, akkor újra angyallá válhatna. Isten szeretete határtalan. De az ördög konok akaratú, makacs, egoista. Nem akar engedni, nem akar üdvözülni. Ez szörnyű. Hiszen valaha angyal volt…!”

Forrás:https://adoc.tips/boldog-emlek-paisziosz-sztarec-bneinkkel-jogot-adunk-az-rdgn.html