Részlet Monin abbé: Szól az arsi Szent

„Három eszköz létezik a tisztaság megőrzésére: Isten jelenlétének gyakorlata, az ima és a szentségek. Segít még a jó könyvek olvasása is, mert ez táplálja a lelket…”

„A kedves és finom hasonlatok mellett nem hiányzott Vianney szent Jánosnál az erőteljesség és eredetiség sem. A bűnbánat szentségének hatását a következő példázattal fejezte ki.

Egyszer egy dühös farkas járt nálunk, és mindent felfalt, amit talált. Egy kétéves gyermek akadt az útjába, akit megragadott fogaival, és elvitt. De a szőlőmetsző munkások rárohantak, és elvették tőle a zsákmányt. Így ragad ki bennünket a bűnbánat szentsége a sátán karmaiból.” (26.o.)

„Ne higgyük, hogy van hely a földön, ahová kimenekülhetünk a küzdelemből! Az ördögöt mindenütt megtaláljuk, és ő mindenütt azon jár, hogy elragadja előlünk a mennyországot; de mindig és mindenütt mi lehetünk a győztesek. Nem úgy van itt, mint más háborúban, ahol bizonytalan a kimenetel. Isten kegyelme sosem hagy el bennünket. Ha akarjuk, mindig mi diadalmaskodhatunk. Ha már azt hisszük, hogy minden elveszett, csak kiáltanunk kell: „Uram, ments meg minket, mert elveszünk! (Mt 8,25) Krisztus Urunk ott van mellettünk: kedvteléssel figyeli a harcot, és mosolyogva mondja: „Most ismertem meg, hogy szeretsz, hogy igazán szeretsz!…” Valóban, akkor bizonyítjuk be Istennek szeretetünket, ha ellenállunk a kisértésnek.

Mennyi ismeretlen hős van a világon! Egyszer majd meglátjuk őket, szinte pillanatonkint aratott győzelmeikben gazdagon. Ezeknek fogja mondani a jó Isten: „Jöjjetek, Atyám áldottai…lépjetek be Uratok örömébe!”

Reggelenként föl kellene szólítani magunkat: „ Rajta, dolgozz a mennyország meghódításán. Lehet, hogy estére vége lesz a küzdelemnek.” Este pedig így: „Holnap talán befejeződik számodra az élet minden szenvedése…”

Még nem szenvedtünk annyit, mint a vértanúk! És kérdezzétek csak meg őket; nem sajnálják-e most?…A jó Isten nem kér tőlünk annyit. Van, akit egyetlen szó kihoz a sodrából. Egy kis megaláztatás fölbillenti a bárkáját…Bátorság, testvéreim, bátorság! Eljön az utolsó nap, s akkor mondjátok majd: „Áldott küzdelmek, ti érdemeltétek ki nekem a mennyországot!” – Küzdjünk hát nagylelkűen!

Ha látja az ördög, hogy semmire sem megy velünk, békében hagy. Íme, hogy szokott tenni az Istenhez visszatérő bűnösökkel: engedi, hadd élvezzék megtérésük első boldogságát. Tudja, hogy úgysem bírna velük, mert nagyon buzgók. Vár néhány hónapot, míg elmúlik a buzgóságuk. Ekkor kezdi elhanyagoltatni velük az imát, a szentségeket; támadja őket különböző kisértésekkel; majd jönnek a nagy küzdelmek: itt a legfőbb ideje kérni az erőt, nehogy alulmaradjanak. Vannak, akik olyan gyöngék, hogy egy kis kísértésre azonnal engednek, mint a lágy papír. Ha mindig menetelnének előre, mint a jó katonák, akkor háború vagy kísértés idején fölemelnék szívüket Istenhez, és bátorságot merítenének. De bizony ők hátramaradnak…Azt mondják: „Elég nekem, hogy üdvözüljek, nem akarok én szent lenni!” – Ha nem akartok szentté lenni, lesztek kárhozottakká. Nincs középút. Vigyázzatok: vagy az egyik, vagy a másik! A mennyországba csak szentek jutnak. A tisztítóhelyi lelkek is azok, mert nincs halálos bűnük, csak meg kell tisztulniuk, és nyomban a jó Isten barátai közé tartoznak.

Dolgozzunk, gyermekeim, dolgozzunk! Eljön a nap, amikor úgy találjuk, hogy semmi sem volt túl sok a mennyországért.

A megbocsátásról

Istenem, bocsáss meg nekünk, miképpen mi is megbocsátunk másoknak. A jó Isten csak azoknak fog megbocsátani, akik maguk is megbocsátottak: ez törvény. (119-121.o.)

Vannak, akik annyira viszik az ostobaságban, hogy nem mondják a Miatyánknak ezt a részét: mintha Isten nem látna szívünk mélyébe, hanem csak az ajkak mozgását figyelné. A szentekben nem volt gyűlölet, és nem volt keserűség; ők mindent megbocsátottak, és mindig úgy találták, hogy a jó Istennel szemben elkövetett vétkeinkért sokkal többet érdemeltek. De a rossz keresztények veszekedők.

Mihelyt felebarátunkat gyűlöljük, Istennel találjuk szemben magunkat, és ellenünk fordul. Egyszer ezt mondtam valakinek:

• Úgy látszik, te nem gondolsz a mennybejutásra, hogy annyira látni sem akarod azt az embert!
• De igen…Majd a mennyben is iparkodom minél távolabb kerülni tőle, hogy ne kelljen látnunk egymást!

Ettől ugyan ne kell félniük, mert az ég kapuja csukva áll a harag előtt. Az égben nincs haragtartás. A jó- és alázatos szívüek, akik örömmel vagy békén fogadják a megpróbáltatást és bántalmakat, megkezdik a mennyországot már itt a földön; a haragtartók viszont boldogtalanok, gondterhes a homlokuk, a szemük mindenkit elnyeléssel fenyeget

Vannak olyanok is, akik külsőleg jámborkodók, de fölberzenkednek a legkisebb igazságtalanságra, a legkisebb sértésre is. Legyen valaki olyan szent, hogy csodákat művel, ha szeretet nincs, nem fog bemenni a mennyországba.

Egy egyszerű életű szerzetes halálos óráján volt. Nem adta magát nagy vezeklésre, most mégis nyugodt volt. Elöljárója csodálkozását fejezte ki emiatt. Ő így felelet: „Mindig elfelejtettem minden megbántást. Őszintén megbocsátottam; remélem, hogy Isten is megbocsát nekem.”

Amikor a sátán gyűlölködő gondolatokat támaszt bennünk azok ellen, akik rosszat tettek nekünk, legjobb, ha imádkozunk mindjárt a megtérésükért. Ez megfutamítja a kísértőt.

Így lehet meggyőzni a rosszat jóval, így tesznek a szentek (vö. Róm 12,21). De a látszatkeresztények semmit sem akarnak elviselni, minden sérti őket; kihívó szóra kihívó szóval felelnek. Amikor kitörni készülnek, nyeljük el haragunkat. A szívünk olyan, mint az epés edény. Mindig készen vagyunk kiönteni azokra, akik legközelebb állnak hozzánk.

Az önszeretet hiteti el velünk, hogy mi csak dicséretet érdemlünk; pedig éppen ellenkezőleg, a szidás kellene keresnünk, mert ez illet meg minket. „De hát én ártatlan vagyok – mondjátok -, nem érdemlem, hogy így bánjanak velem!” – Talán éppen azzal, amit ma tettél, nem érdemled meg, de azzal, amit tegnap tettél, igen. Megérdemled más bűnök miatt, és hálálkodnod kell a jó Istennek, hogy engesztelést nyújthatsz értük.

Az ördög nyugodtan hagyja a rossz keresztényeket, nem törödik velük; de azok ellen, akik a jót cselekszik, ezer szidalmat és gyalázást támaszt. Ezzel aztán nagy érdem jár…

Testvéreim, ne bántson titeket, ha bigottnak mondanak! A jó Isten mindig ilyenek közül választja a szentjeit.

Azon a vidéken, ahol kisegítősködtem, volt valaki, aki szegény leányoknak segített elhelyezkedni. Gyakran megesett, hogy szemrehányásokkal illették, de megalázta magát, jó néven vette, és egyszerűen előadta mentségét. Azt mondták róla, hogy szent. Valóban, ilyenek a szentek. Ilyen az igazi vallásosság…Istenes Szent János például engedte, hogy bolondnak tartsák. Amikor írtak kórháza előljárójának és figyelmeztették, hogy van ott egy szent, aki bolondnak tetteti magát, az elöljáró mentegetőzött előtte. De a Szentet csak az bántotta, hogy fölismerték, és nem lehet része többé az eddigi megaláztatásokban, verésben és különféle kellemetlen orvoslásokban, amelyekkel vélt baját akarták gyógyítani. Ő mindezt kipróbált készséggel fogadta.

Egy asszonynak fogságba vitték a fiát. Elment egy paphoz a bánatát kiönteni. A jó misszionárus, mivel semmije sem volt a fogoly kiváltására, nem tudta, mitévő legyen. Gondolkodott pár pillanatig, majd így szólt a szegény édesanyához: – Elmegyek a fiad helyébe. Adj el engem, hogy őt kiváltsad!

Az asszony ellenkezett, de a missziós pap sürgetésére elfogadta. A fiút visszaadták anyjának, a pap pedig rabszolga lett a törököknél, akik bizony nem fukarkodtak a rossz bánásmóddal. Ennek a papnak tökéletes szeretete volt: felebarátját önmagánál előbbrevalónak tartotta. Mi éppen ellenkezőleg, bosszankodunk mások jólétén.

Ha dicsérik egy barátodat, rólad meg semmit sem mondanak, szomorú vagy miatta. Ha látod valakiről, hogy megjavult és gyorsan halad az erényekben, úgyhogy rövidesen magas tökéletességre jut, téged bánt, hogy elmaradsz mögötte. Ha dicsérik őt, te bosszankodsz, és azt mondod: „De nem volt ám mindig így, ő is csak olyan volt, mint a többi. Ezt is megtette, azt is megtette…” – Mindez a kevélység miatt van. És semmi sincs annyira a szeretet ellen, mint a fölfuvalkodottság: az egyik tűz, a másik víz.

A jó keresztény nem ilyen. Őt a galambhoz lehet hasonlítani: nincs benne semmi gyűlölet, szeret mindenkit: a jókat, mert jók, a rosszakat, mert részvéttel van irántunk, és reméli, hogy szeretetével jobbá teheti őket. Krisztus vérével megváltott lelket lát bennük. Imádkozik a bűnösökért, és azt mondja Krisztus Urunknak: „Istenem, ne engedd elveszni ezeket a szegény lelkeket!”

Az ilyen emberek jutnak majd a mennybe. És hogy csalódnak majd az utolsó napon, akik most soknak gondolják magukat, mert mindenféle ájtatosságot végeznek, közben pedig tele vannak gyötrelemmel az állandó gyűlölet és irigykedés miatt!..

Nekünk csak a sátánt, a bűnt és önmagukat kell gyűlölnünk.

Legyen bennünk Szent Ágoston szeretete, aki ujjongott magában, amikor erényes embert látott: „Legalább ő kárpótolja Istent az én kevés szeretetemért.”

Egy nemes ember, amikor az erdőn ment keresztül, találkozott szülei egyikének gyilkosával, Már többször megfogadta, hogy bosszút áll, és most a gyilkos láttára kihúzta a tőrét. De az térdre vetette magát és könyörgött: „Az Isten szerelmére, bocsáss meg nekem!”– Isten nevét nem szentségtelenítheti meg gyílkossággal; – Másnap a templomban ezt mondta a jó Istennek: „Ugye, mert én megbocsátottam, te is meg fogsz bocsátani nekem?” – Volt ott egy nagy feszület, és Aki rajta függött, beleegyezően intett fejével.

Egy ember, akit igazságtalan vád alapján börtönbe vetettek, mert állítólag elhajtotta valakinek a nyáját, megtörten így szólt magában: „Igaz, hogy nem vagy vétkes a lopásban, aelyről vádolnak, de nem emlékszel-e, hogy kihúzhattad volna a vízből azt az embert, aki megfulladt, és nem tetted?… Lásd, ezért szenvedsz most.”

(119-126.o.)

„Vannak emberek, akik nem szeretik a jó Istent, nem imádkoznak, de jól megy a sorsuk. Ez rossz jel! Sok rossz mellett tettek valami jót is. Az Úr ebben az életben fizeti vissza nekik.” (11.o.)