„Az elért célkitűzések problémája”

„Meglehetősen különös, hogy pozitív, sőt nagyszerű életkörülmények is előidézhetnek „alkalmazkodási zavart”. Ezt a témát Reinharrd Tausch (a Hamburgi Egyetem pszichológiaprofesszora) vizsgálta, és „az elért célkitűzések problémájának” nevezte a jelenséget. Aki sokat birtokol (nem csak anyagi értelemben véve), aki messzemenőkig elérte, amit akart és amit tervezett, azt a Viktor E. Frankl által leírt egzisztenciális vákuum, vagyis értelemválság fenyegeti. A könnyű élet lustává, céltalanná, szeretetlenné tesz, narcisztikus tendenciák kezdenek elburjánzani az emberben, és fékezik abban, hogy építő módon vegyen részt a világ életében, és érzékeny legyen annak gondjaira. Ennek személyes következménye katasztrofális, és olyan felrázó ellenőröket tesz szükségessé, amilyeneket a logoterápiás beavatkozás kelthet.

Végül azokat is meg kell említenünk, akik ugyan nem visznek keresztet a vállukon, mégis hiányolnak valami lényegeset az életükből. Erősíteni akarják személyiségüket, meg akarják alapozni identitásukat, mércék és viszonyítási pontok után vágyakoznak. Elvileg ők az istenkeresők. A „legvégső dolgokat”, a „hitelességet” keresik, azt, amiben képesek lennének hinni. Néha közvetve teszik fel a kérdéseiket, és csak bizonyos idő után hullik le a lepel rejtett céljukról.”

Részlet Elisabeth Lukas, Spirituális lélektan című könyvéből, 13.oldal

“Néha-néha tekintettel kell lenni a testvérek gyengéire is”

Részlet remete Szent Antal (i.sz.251 -356) mondásaiból, A szent öregek könyve, Ókeresztény Örökségünk,

„Egyszer egy ember vadállatra vadászott a pusztaságban. Meglátta, amint Antal abba a testvérekkel tréfálkozott, és megbotránkozott. Mivel az öreg fel akarta világosítani őt arról, hogy néha-néha tekintettel kell lenni a testvérek gyengéire is, így szólt:

„Tegyél egy nyilat az íjadra és feszítsd meg!”

És az úgy tett. Akkor ismét azt mondta Antal: „Feszítsd meg!” Az megfeszítette. Újból így szólt Antal: „Feszítsd meg!”

Erre azt mondta a vadász: „Ha mértéken felül feszítem meg, eltörik az íj!”

Az öreg így szólt: „Így van ez Isten művével is: ha mértéken felül megeröltetjük a testvéreinket, hamar széttörnek. Tehát néha le kell hajolnunk testvéreinkhez.”

Amikor meghallotta ezt a vadász, megrendült, és nagy haszonnal távozott az öregtől, a testvérek pedig megerősödve tértek vissza kunyhóikba.”

A kegyelmi állapotról

Egy fénykép történe

„1861. május 19-én, Pünkösd ünnepén Don Bosco elhatározta, hogy készíttet egy fényképet, amint éppen a fiúkat gyóntatja. Ez a fénykép a tanúja annak a különleges küldetésnek, amit Isten rábízott a gyónás területén, hogy üdvösségre legyen a fiuknak.

Don Bosco meggyőzésére Francesco Serra vállalkozott, aki aztán főszereplője lett így egy igen különös jelenetnek.

Amikor minden készen volt az exponáláshoz, Don Bosco így szólt Francescohoz:

  • Tudd meg, hogy már három vagy négy alkalommal hagytam, hogy lefényképezzenek, de még senkinek sem sikerült jól. Legutóbb elmentem néhány fiúval Torino legjobb fényképészéhez, de akármit csinált, nem lett belőle semmi. Az összes fiú magán kívül volt és azt mondták, hogy még soha nem jártak ilyen szerencsétlenül. Mondtam nekik, hogy ha akarnak készíttetni rólam egy arcképet, előbb menjenek, és végezzék el jól a szentgyónásukat. Ők meg elkezdtek nevetni, mintha valami szellemeset mondtam volna, de aztán egy óra próbálkozás után kénytelenek voltak minden eredmény nélkül abbahagyni. Ezért mondom most neked – fejezte be Serrához forulva Don Bosco -, ha kegyelmi állapotban vagy, folytasd nyugodtan. De ha nem, mondd meg őszintén, hogy ne próbálkozzunk hiába.

Már csak emiatt is, Serra úgy döntött, folytatja és csupán két próbálkozás után, tökéletesen sikerült a kép, ezért az összes fiú elkezdett hangosan kiabálni:

  • Serra kegyelmi állapotban van!

A lecke nemcsak neki szólt, hanem minden jelenlévőnek, és még azt is példázza, hogymennyire akarjuk biztosítani magunknak a sikert, még az anyagi dolgokban is.”

Részlet Michele Molineris: Napról napra Don Boscóval című könyvéből, 85.oldal, (vö. Memorie Biografiche, VI.953.)

Részlet a Szentlélek megszerzése, Szárovi Szent Szerafim (Beszélgetése N.A. Motovilovval) című könyvéből

  • És mégis mit érzel?
  • Az egész szívemben rendkívüli örömöt.
  • Annyira kívánom, aranyoskám, hogy te is megszerezd az Isteni kegyelem e kimeríthetetlen forrását, s hogy mindig kérdezhesd magadtól:” Szentlélekbe vagyok- e vagy sem?” S ha már a Lélekben vagy, áldassék Isten!- Nincs mit búsulni. Hiszen így kész vagy azonnal megjeleni Krisztus rettenetes ítélőszéke előtt. Mivel” ahogyan talállak, úgy foglak megítélni”. Ám de, ha nem vagyunk a Lélekben, meg kell keresnünk, hogy miért és mi okból hagyott el minket a Szentlélek Úristen. Újra meg újra meg kell keresnünk Őt, jóságán keresztül, és le kel rohannunk az ellenséget, aki eltávolított tőle. Egészen addig hogy porából se maradjon semmi. Ahogy Dávid próféta is mondta:” Utolérem ellenségeimet, és megfogom őket és nem térek vissza, míg el nem pusztulnak. Összetöröm őket és föl nem kelhetnek: elhullnak lábaim alatt.”
  • Bizony, így van ez, aranyoskám. Így kell neked is lelkiekben- kereskednek az erénnyel. S szét kell osztani a Szentlélek kegyelmének ajándékait azoknak, akiknek szükségük van rá. Éppen úgy, ahogy a meggyújtott gyertya maga is ragyog és lángra gyújt más gyertyákat, hogy máshol is beragyogtassák minden anélkül, hogy az ő fénye kihunyna. És ha ez így van a földi tűzzel, mit mondjunk Isten Örök Szent Lelke kegyelmének tűzéről? Mivel Isten kegyelmének földi javai szétosztatnak, sokszorosan is növekednek abban, aki szétosztja őket. Maga az Úr volt az, aki azt mondta:” Mindaz, aki e vízből iszik ismét megszomjazik: aki pedig ama vízből, melyet én adok majd neki, nem fog megszomjazni sosem, hanem a víz, melyet én adok majd neki, örök életre buzgó víznek forrása lesz ő benne”
  • Atyám mondtam, egész idő alatt a Szentlélek kegyelmének megszerzéséről beszélsz mint a keresztény élet céljáról. De hol és hogyan láthatom meg ezt? A jócselekedetek láthatóak, de lehetséges- e a Szentlelket megpillantani? Miből tudom, hogy velem van- e vagy sem?
  • A mai időkben felelte a sztárec, a Krisztus Urunkba vettet hitünk általános elhidegülése miatt, és az Ő Isteni gondviselése iránti meg az Istennek emberrel való közössége iránti figyelmetlenségünk miatt- olyan messze kerültünk Tőle, hogy nyugodtan mondhatjuk: majdnem teljesen feladtuk a valódi keresztény életet. Az Szentírás bizonyságai ma már igen különösnek tűnnek számunkra. Mint Pl. amikor Mózes szájával mondta a Szentlélek:” És Ádám látta az Urat sétálni a Paradicsomba”, vagy amikor Pál apostol szavait olvassuk:” Ázsiába mentünk és Isten Lelke nem jött velünk: visszatértünk Macedóniába, és Isten Lelke velünk jött”. A szentírásban nem egyszer említik, hogy Isten többször is megjelent az embereknek.
  • Ez az, amiért néhányan azt mondják:” ezek a passzusok érthetetlenek. Mert lehetséges- e valóban, hogy az ember Istent szemtől szembe láthassa?”. De ebben nincsen semmi érthetetlen. Ez a megértési kudarc azért következet be, mert eltávolodtunk az eredeti keresztény ismerés egyszerűségétől. A tanulás látszata alatt a tudatlanság olyan sötétségét értük el, hogy amit a régiek világosan megértetek, az számunkra majdnem felfoghatatlannak tűnik. Hajdan még a hétköznapi beszélgetésekben sem tűnt különösnek Isten emberek közötti megjelenésének gondolata. Olyannyira nem, hogy mikor Jóbot barátai megdorgálták Isten káromlásért, Ő így felelt: Hogyan is lenne az lehetséges, hiszen érzem” az Isten leheletét az orromba”. Azaz, hogyan is káromolhatnám az Istent, mikor a Szentlélek bennem van. Ha káromoltam volna Istent a Szentlélek elhagyott volna. De lám! Leheletét érzem orromba.
  • Ugyan így mondják Ábrahámról és Jákobról is, hogy látták az Urat és beszélgetek vele. Sőt Jákob még küzdött is vele. Mózes és mindazok, akik vele voltak, látták Istent, amint a Sinai hegyen átvette Tőle Mózes a törvénytáblákat. Felhőoszlop és tűzoszlop vagy más szavakkal a Szentlélek nyilvánvaló kegyelme szolgált vezetőül Isten népe számára a pusztában. Az emberek látták Istent és a Szentlélek kegyelmét. Nem álmukban vagy zavart képzeletük izgalmában, hanem a valóságban és teljesen nyilvánvalóan.
  • Annyira figyelmetlenek lettünk az üdvözség munkálkodása iránt, hogy a Szentírásban megörökített többi dolgot is ugyan így félreértjük. Mindezt azért, mert nem keressük Isten kegyelmét, s elménk önhittsége nem engedi meg, hogy lelkünkben megtelepedjék. Azért van, hogy híján vagyunk az Urtól jövő igazi megvilágosításnak, amit azoknak a szívébe küld, akik éhezik és szómjuhozzák teljes szívükből Isten igazságosságát.

Így folytatta Szerafim atya:- Mikor Isten Lelke leereszkedik az embere és betölti az Ő ihletének teljességével, akkor az emberi lélek kicsordul- a kifejezhetetlen öröm hatására, mivel Isten lelke mindent örömmel tölt el: mindent, amit csak megérint. Ez azaz öröm amiről az Úr beszél az Írásban:” Az asszony midőn szül, szomorúsága vagyon, mert eljött az ő órája: miután pedig megszülte a gyermeket, már nem emlékszik szorongatásaira örömében, hogy ember született a világra. Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét látlak titeket, és örvendezni fog szívetek és örömötöket senki sem veszi el tőletek”. És mégis, bármi vigasztaló is ez az öröm, amit most érzel a szívedben, semmi az ahhoz képest, melyet maga az Úr jelentet ki az Ő apostola szájával, hogy pedig ez az öröm az,” hogy szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatott, mit Isten azoknak készített, kik őt szeretik”. Most előízét kaptuk annak az örömnek, s ha azok ilyen édességgel, jóléttel és boldogsággal töltik el lelkünket, mit mondjunk arról az örömről, amely mennyben van előkészítve azok számára, akik itt a földön sírnak? És te, Gyermekem, eleget sírtál már e földi életedben, és lásd, az Úr már ebben az életben ekkora örömmel vigasztal meg. S most már csak rajtunk áll, hogy” erőről erőre haladjunk” és „ eljussunk a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” és így az Úr szavai beteljesülnek bennünk:” akik pedig az Úrban bíznak, megifjodnak erejükben, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem fáradnak el”; „erőről erőre haladnak, és megjelenik nekik az istenek Istene a Sionon „, a megvalósulás és a mennyei látomások Sionján. És csak akkor fog a mostani örömünk( amely most csak röviden és keveset jött hozzánk) megjelenni a maga teljességében, és senki sem fogja elvenni tőlünk, mert csordultig töltődtünk a megmagyarázhatatlan mennyei örömök által.

  • Még mi mást érzel, Barátocskám?
  • Rendkívüli melegséget- feleltem.
  • Hogyan érezhetsz melegséget, Gyermekem? Nézd csak, az erdőben ülünk. Kinn hideg van és lábunk alatt hó. Hüvelyknél is vastagabb hó borít mindkettőnket, és a hópelyhek még mindig hullnak. Miféle melegség lehet az?
  • Azt feleltem, olyasmi, mint a fürdőházakban, mikor vizet öntenek a forró köre s a gőz felhőkben gomolyog.
  • Nem is!- folytattam. Nincs a földön semmi, aminek ilyen jó illata lenne. Mikor még drága édesanyám élt, s én rajongtam a táncért, bálba és összejövetelekre járni, ő mindig Kazányból való illatszerekkel hintet be. De azok a szerek nem árasztottak ilyen csodás illatot. És Szerafim atya, még mindig mosolyogva azt mondta:
  • Én magam is ugyanúgy tudom, mint te Gyermekem. S csupán azért faggatlak, hogy vajon te is ugyanúgy érzed-e? Ez valóban létező, Barátocskám! A legédesebb földi illat sem hasonlítható ahhoz, amit most te érzel. Hisz mindkettőnket Isten Szent Lelkének illata borított be. Mi is lenne ehhez hasonló a földön? Jól jegyezd meg Barátocskám, azt mondtad nekem, hogy körülütünk olyan meleg van, mint a fürdőházban. De nézd csak, sem rajtad, sem rajtam nem olvadtak el a hópelyhek. Sem a lábunk alatt. Annak okáért ez a melegség nem a levegőben van hanem bennünk. Ez a melegség az, amelyről a Szentlélek késztett minket az imádság szavaival kiáltani az Úrhoz:” melegíts meg engem a Te Szent Lelked melegével!” Ettől tartották melegen magukat a remeték, és nem féltek a téli fagyoktól, mert általa úgy voltak öltözve, mint ha szőnyegruhájuk lett volna- a Szentlélek által szőtt, kegyelem adta ruházatban. Így ennek valóságnak kell lenni, hiszen Isten kegyelmének bennünk kell lakozni, a szívünkben, mivel az Úr mondta:” mert íme az Isten országa bennetek van”. Az Isten országa alatt a Szentlélek kegyelmét értette. Ez az Isten országa most mibennünk van és a Szentlélek kegyelme beragyog és kívülről is melegít. S rengeteg finom illattal tölti be köröttünk a levegőt, Mennyei örömmel édesíti meg érzékeinket, s szívünket kimondhatatlan boldogsággal tölti el. Ez a mi mostani állapotunk az amelyről az apostol szól:” mert az Isten országa nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben.” Hitünk nem emberi bölcsességnek meggyőző szavaiból áll, hanem a Léleknek és az erőnek megmutatásában. Erről az állapotról, amelyben most vagyunk mondja az Úr:” vannak némelyek az itt állók közül, akik nem ízlelik meg a halált, míg meg nem látják az Isten hatalommal jövő országát”. Látod már, Gyermekem, hogy milyen- szavakkal el nem mondható- örömöt adott az Úristen most nekünk! Ezt jelenti a Szentlélek teljességében való lakozás. Azt írja Egyiptomi Szent Makáriosz (+390):” Én a Szentlélek teljességében voltam.” Az Úr az Ő Szentlelkének e teljességével eltöltött minket, szegény teremtményeit- csordultig. Látod Barátocskám, már szükségtelen megkérdezni, hogy az ember hogyan is jut el a kimondhatatlan kegyelembe, ami most meglátogatott minket.
  • Nem tudom, atyám, mondtam, megadja e nekem az Úr, hogy később is oly élénken és tisztán emlékezzek Istenkegyelmére, amint most érzem?
  • Úgy gondolom, válaszolt Szerafim atya, hogy az Úr segítségedre lesz, hogy ezt örökre megőrizd. Másként az Ő jósága sosem hajlana meg így, az alázatos imának, s nem előzné meg ily gyorsan a szegény Szerafim kérését: annál is inkább, mivel nem egyedül neked adatott megérteni, hanem rajtad keresztül az egész világnak is, azért, hogy magad is megbizonyosodjál Isten munkálkodásáról és másoknak is használni tudjál. Az a tény,hogy én szerzetes vagyok te pedig világi ember, teljesen mellékes. Amint Isten kíván, az a Belé és egyszülött Fiába vetett igaz hit. Viszonzás képen- a magasságból- a Szentlélek kegyelmét kapjuk. Az Úr azt a szívet keresi, amely csordultig van telve Isten és a felebarát iránti szeretettől: ez az a trón, melyen ülni szeret és amelyen égi dicsőségének teljességében megjelenik. ” Fiam, add nekem a szíved!- Mondja- és a többit én magam teszem hozzá”. Isten országa befoglalható az emberi szívbe. Azt mondta az Úr tanítványainak: ” keressétek azért először az Isten országát és az Ő igazságát! Ezeket mind megkapjátok. Hisz tudja a ti Atyátok, hogy ezekre szükségetek van”. Az Úr nem dorgál meg azért, mert földi javakat is használunk, mivel Ő maga mondta azt, hogy földi életünk körülményeinek következtében szükségünk van mind ezekre a dolgokra. Mind arra, ami földi életünket békésebbé teszi, és utunkat a mennyei hazánkba megkönnyíti ez az amiért Szent Pál apostol azt mondta, véleménye szerint nincs jobb a földön a jámborságnál és az elégedettségnél. Szent Egyházunk pedig azért imádkozik, hogy az Úr által adassék ez meg nekünk. Ámbár baj, balsors és különféle szükség elválaszthatatlan földi életünktől még is az Úristen nem akarta és nem is akarja, hogy itt csak baj és nyomorúság legyen az osztályrészünkről. Ezért az apostol által úgy parancsolta, hogy” viseljétek egymás terhét, és így teljesítsétek a Krisztus törvényét”. Az Úr Jézus személyesen adta nekünk az egymás iránti szeretet parancsát, amivel megkönnyíthetjük- e kölcsönös szeretettel vigasztalva egymást- a mennyei haza felé vezető utazásunk siralmas és szűk ösvényét. Miért ereszkedet volna akkor le a menyből, ha nem azért, hogy silányságunkat magára vegye, s hogy végtelen jóságával és kimondhatatlan nagylelkűségével gazdaggá tegyen bennünket. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy Ő maga szolgáljon és sokak üdvözségéért adja oda életét. Te ugyanazt teszed, Gyermekem. S miután láttad Isten irgalmát, mely nyilvánvalóan megmutatkozott neked, meséld el mindenkinek, aki csak üdvözülni kíván!” És azt mondta nékik: az aratni való sok, de a munkás kevés”. Az Úristen vezet minket ebben a munkában. Kegyelmének ajándékait adta nekünk azért, hogy embertársaink üdvözülésén munkálkodjunk. A kalászokat learassuk és Isten országában gyűjtsük, amennyit csak lehet. Gyümölcsözünk neki- ki harmincszorost, ki hatvanszorost és ki százszorost! Fiam, legyünk éberek hogy ne kárhozzunk el ama bűnös szolgával együtt, aki a földbe ásta talentumát!”

Isten parancsainak gyakorlásáról

„A léleknek minden időben ki kell tartania az Isten parancsainak gyakorlásában és dicsőséges Urának élő jelenlétében.” Photikei Diadokhosz (Az 5. sz. közepén)

Isten tízparancsolata



I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

II. Isten nevét hiába ne vedd!

III. Az Úr napját szenteld meg!

IV. Atyádat és anyádat tiszteld!

V. Ne ölj!

VI. Ne paráználkodj!

VII. Ne lopj!

VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

IX. Felebarátod házastársát ne kívánd!

X. Mások tulajdonát ne kívánd!

Forrás: https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

A főparancs



“És megkérdezte Jézust egy a törvénytudók közül: Mester, melyik a legfőbb parancs a Törvényben? Jézus azt mondta neki:
1. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!
2. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,30-31)


Búcsúbeszédében Jézus “új parancsot” adott nekünk:
“Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)

Forrás: https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=21

Elisabeth Lukas: A negyedik parancsolatról

Részlet Elisabeth Lukas logoterapeuta: Spirituális lélektan című könyvéből, (49-54.oldal)

Bocsásd meg szüleidnek azokat a hibákat, amelyeket elkövettek ellened.

A mélylélektan alapelve nagyjából így hangzik: ha a szülők „tisztelik” gyermekeiket (modern értelmezésben: pedagógiailag helyesen nevelik őket, és szeretetteljesen felelnek igényeikre), akkor azoknak jó dolguk van (modern értelmezésben: nem élnek át olyan traumákat, amelyeket el kellene fojtaniuk, nem alakul ki bennük neurózis és depresszió), és sokáig élnek (modern értelmezésben: sebezhetetlenné váltak a pszihoszomatikus panaszokkal szemben).

Hasonlóan értelmezhető a tétel megfordítása is: ha a felnőtt gyerekek „tisztelik” szüleiket (modern értelmezésben: nem harcolnak ellenük, nem hanyagolják el, hanem gyakrabban látogatják és szükség esetén támogatják őket), akkor azok jól vannak, és hosszú ideig élnek (modern értelmezésben: könnyebben bírkóznak meg az életközepi válsággal, az „üres fészek” szindrómával, a nyugdíjazs okozta sokkal és az öregkori nyavalyákkal). Ebből a megfontolásból kiindulva a legtöbbször félreértik a negyedik parancsolatot, és a korabeli öregkori ellátás biztosítékát látják benne – egy olyan korban, amikor még nem volt nyugdíjbiztosítás és betegellátás.

Ezzel ellentétben meglepően idegenné vált számunkra a negyedik parancsolat valódi „ha, akkor” viszonya. Ha a gyermekek tisztelik, becsülik és szeretik szüleiket, akkor jól érzik magukat – a gyermekek! A gyermekek, és nem az általuk „tisztelt” szülők! Logikai ellentmondás lenne ez? Vagy elfeledett bölcs felismerés? És ha így van, akkor hogyan egyeztethető össze az aktuális pszichológiai kutatások eredményeivel?

Utánajártam ennek a kérdésnek, és megdöbbentő egyezést találtam az ősi mondás valódi jelentése és a XX. század pszichológiai „beteganyagának” statisztikai adatai között. Ez az igazság csak akkor válik nyílvánvalóvá, ha az adottságokat mélylélektani perspektíva helyett „magaslélektani” nézőpontból közelítjük meg. Ehhez a következőket szeretném hozzáfűzni:

A lelkileg beteg emberek ijesztően nagy százaléka járja úgy az életútját, hogy szüleivel szemben haragot, viszályt, szemrehányásokat és vádakat táplál magában. Negyedszázados pszichoterápiás praxisomban – melynek során több ezer kliens kisebb és nagyobb tragédiáját hallgattam meg, hogy logoterápiás módszerekkel segítsek, amennyiben ez lehetséges – tízből kilenc kliens nyilatkozott kritikusan szüleivel kapcsolatban. Ezen a szakterületen dolgozó kollégáim szintén mindig ugyanezt figyelték meg. Ebből mindeddig azt a következtetést vonták le, hogy a kliens szülei a nevelés során annyi mindent csináltak rosszul, hogy gyermekeik lelki beteggé lettek.

De levonható egy ettől eltérő következtetés is, miszerint a lelki beteg emberek túlnyomó többsége elutasítja szüleit, nem tudja megbocsátani vele szemben elkövetett hibákat (amelyeket többé-kevésbé minden szülő elkövet), és alapvetően rájuk hárítja saját kudarcainak, mulasztásainak felelősségét. Nem tiszteli szüleit, és „nem lesz hosszú életű a földön”.

Közbevetés

Két olyan szempontot szeretnék megemlíteni, amely nagyszerűen alátámasztja a negyedik parancsolat logoterápiás értelmezését.

  1. A megbocsátás elbocsátó ereje. Az életben folyamatosan haladunk előre, óráról órára, életszakaszról életszakaszra, ezért állandóan búcsút kell vennünk valamitől, így vehetünk részt teljesen a következő órában és a következő életszakaszban. Aki hátraforulva lép a mindenkori jelenbe, annak lelki és testi energiái korlátozottak, és hamarosan sóbálvánnyá válik, mint a bibliai Lót felesége. Tehát folyamatosan szükség van a búcsúzásra, nem csak az életünk végén. De – legyen szó bármiről – vagy békességben válunk el, vagy sehogyan. Amivel nem békéltünk meg, az nem nyugodhat meg. Nehéz teherként hurcoljuk magunkkal a jelenben, és jövőnket is megmérgezi. „Állandóan ott van”, mindig a levegőben lóg, és nem engedi, hogy szabadon önmagunk lehessünk. Különösen a családi viszályok, konfliktusok és veszekedések nehezednek ránk ólomsúlyként, és teszik lehetetlenné, hogy saját dolgainkban előbbre jussunk. Nem segít, ha azon rágódunk, ki kit bántott meg először. A gyűlölet gyökerei túlságosan szerteágazóak ahhoz, hogy kihúzhassuk őket a történtek talajából. És ha bonyolúlt elemzéssel kiásnánk is a gyökereket, hatásuk akkor sem szűnne meg. Az sem használ, ha számolgatjuk, ki kinek tartozik és mennyivel, vagy ki milyenné vált a másik miatt. A szeretetlenséget alapvetően nem lehet mások szeretetlen tetteivel igazolni, és aki ezt mégis megteszi, csak becsapja önmagát. Nem, egyszerűbb és nagyszerűbb dolog segít: a megbocsátás. Az „egyszerűbb” ez esetben nem azt jelenti, hogy „könnyű”, legfeljebb azt, hogy „gyors megkönnyebbülést hozó”. Mert ha őszinte szívből és őszinte akarással megbocsátunk, akkor egy egész életszakaszt megtisztítunk a gyűlölet indáitól, és pontot teszünk a végére. Végre elbúcsúzhatunk tőle, és e terhektől megszabadulva járhatjuk tovább utunkat. A lerázott ólomsúlyok visszasüllyednek a jelentéktelenségbe, ahonnan egykor előjöttek. Ilyen megfontolás után nem meglepő, ha a lelkileg beteg emberek többsége gátlásos, fejlődésében visszamaradt, infantilis, és nem volt képes elbúcsúzni gyermekkorától, élete korábbi szakaszaitól. Nem azt gondoljuk, hogy olyan sok ellenük elkövetett dolgot kell megbocsátaniuk, hanem az, hogy senkinek sem készek megbocsátani (főképp nem szüleiknek)!
  2. Minden döntés saját döntés. Egy bibliai mondás szerint „nem az tesz tisztátalanná, ami a szádon bemegy, hanem az, ami elhagyja a szádat” (vö. Mt 15,17; Mk 7,1-23). A pszichológia nyelvén ezt úgy mondanánk: az ember identitása szempontjából nem az a döntő, hogyan döntenek róla mások, hanem az, hogy miként dönt ő maga. Az az ember, akit szeretnek -épp ezért, vagy ennek ellenére – bármi lehet, ami csak akar lenni. Aki szeret, az szerető emberré válik. Az az ember, akit gyűlölnek, szintén lehet még bármi, ami csak akar lenni. De aki gyűlöl, az gyűlölködő emberré válik. Egy beszélgetés során azt mondta egyik kliensem: „Az anyám ugyanabban a házban lakik, ahol én a családommal, de teljesen külön élünk. Nem kell, hogy lássuk.” „És nem is akarja látni?” – kérdeztem tőle. „Hát, tudja – válaszolt -, nem kedvelem az anyámat. Korábban, amikor még jó erőben volt, ő gondoskodott a gyerekeinkről, főzött, mosott és vasalt ránk, amíg a feleségem dolgozott. Ha most lihegve csoszog a lépcsőn, csak bűntudatot ébreszt bennem.” Szegény anya? Egyáltalán nem! Szegény férfi! Hálátlan fiú lett belőle. Károsítja saját identitását. Nem kell az anyjával találkoznia, hogy ezt érezze: elég egyetlen pillantást vetnie a lelkiismeret tükrébe. Hogy fog majd annak idején megállni – nemcsak az anyja sírja, hanem önmaga előtt is? Úgy, mint aki öregkorára cserbenhagyta az anyját. És hogyan áll majd előtte az anyja? Úgy, mint aki szeretett, segített és szolgált. Aki a bajban nem hagyta cserben gyermekeit és unokáit. Gazdagon learatta az élet áldását, és elégedett lehet identitásával. Fia hálátlan viselkedése ebből semmit sem tud elvenni, egyáltalán semmit. Vannak persze ellentétes példák is: veszekedős, zsörtölődő, birtokló, uralkodó stb. apák-anyák. A gyermekek hozzáállása szüleikhez mégis mindig döntő szerepet játszik saját boldogulásukban. Ha a gyerekek meghunyászkodnak, akkor anyámasszony katonái lesznek, ha hozzájárulnak a zsarnoksághoz, akkor zsarnokok támogatóivá válnak, ha pedig belül megerősödnek, és kifelé könyörületesek maradnak, akkor szilárd és jóságos emberekké lesznek. Itt megint elhangozhat a kifogás, hogy ez nem könnyű. Így van. Éppen ezért a lelki betegség sok esetben azt jelenti, hogy az ember egy olyan könnyű és túlságosan is kényelmes út végéhez ért, amelynek során minden kihívás, akadály és felelősség elől kitért, éppúgy, mint a fent említett kliens, aki még a lépcsőházban is elmenekült az anyjával való találkozás elől, hogy ezáltal megkímélje magát a bűnbánattól. És pszichoterápiás segítségre van szüksége, mert nincs megelégedve magával és identitásával. Milyen végkövetkeztetés vonható le mindebből? Sokéves tapasztalattal rendelkező pszichoterapeutaként azt állítom, hogy a negyedik parancsolat igazi szeretetparancs a gyerekek számára. Rájuk érvényes, a gyermekekre, a felnövekvő nemzedékre, hogy jó életük legyen, hogy elkerülje őket a felesleges bánat és fájdalom, és megszabadulhassanak származásuk terheitől. Mindezt azonban a gyermekek csakis egy „kettős aktus” által érhetik el: ha őszintén megköszönik szüleiknek mindazt, amit a nevelési folyamat során ajándékba kaptak tőlük, és legalább ilyen őszintén megbocsátják nekik mindazt, amit elrontottak. Nemigen találunk olyan gyűjtőfogalmat, amely ezt a két aktust szerencsésebben egyesítené, mint a „tisztelet”, amelynek dimenziója magasan a „törlesztés” és a „megtorlás” fogalma fölött áll. Ahol az emberek hajlandók erre, ott „egyéni” és „új” lehetőségek nyílnak előttük, és végleg megválhatnak néhány szomorú emléktől, hogy megmutatkozhassék számukra a világ a maga valóságában: ahogyan átjárja, eltölti a szellem.

Az ötödik parancsolatról

Feltétel nélkül mondj igent az élet értelmes voltára.

…………

Rembrandt, Harmensz van Rijn: A tékozló fiú hazaérkezése
1668, Olaj, vászon, 206×262 cm, Ermitázs, Leningrád

A gyereknevelésről 2. – Áthoszi Porfíriosz atya tanítása (1906-1991)

A szülők szentsége a legjobb nevelés Krisztusban”

Lássuk meg Istent a gyermekek arcán, és adjuk Isten szeretetét a gyerekeknek! Tanuljanak meg ők is imádkozni! Ahhoz, hogy a gyerekek imádkozzanak, az kell, hogy imádságos szülők vére folyjon az ereikben. Néhányan elszámítják magukat, és azt mondják: mivel a szülők imádkoznak, istenfélők, olvassák a Szentírást, a gyerekeket is „az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel” (Ef 6,4) nevelték, mégis ennek az ellenkezőjét látjuk, éppen a nyomásgyakorlás miatt.

Nem elég, ha a szülők istenfélők. Arra van szükség, hogy ne kényszerítsék a gyerekeket, ne erővel akarják megnevelni őket. Akár el is fordíthatjuk a gyerekeket Krisztustól, ha önző módon követjük a vallást. A gyerekeknek nem nyomásgyakorlás kell.” /193.oldal/

Ha tehát kiskorukban nyomás alatt vannak, amikor tizenhat, tizenhét vagy tizennyolc évesek lesznek, éppen az ellenkező végletbe esnek. Ellenszegülésből elkezdenek rossz társaságba járni és csúnyán beszélni.

Ha viszont szabadon fejlődnek, és közben látják a nagyok jó példáját, örömük telik majd bennük. Ez a titok: légy jó és szent, légy jó hatással, ragyogj! A gyerek élete, úgy tűnik, a szüleik ragyogásától függ. A szülők erősködnek: „Gyerünk, gyónjál, gyerünk, áldozz, tedd ezt, tedd azt!..”Nem lesz abból semmi! De vajon lát-e téged? Ahogy élsz, azt sugárzod kifelé. Sugárzik-e benned Krisztus? Ez száll át a gyermekeidre is. Ebben rejlik a titok. S ha így történik, amikor még kicsi a gyermek, nem kell sokat küszködnie, akkor sem, amikor megnő. Ezzel kapcsolatban Bölcs Salamon hoz egy gyönyörű példát, amikor azt hangsúlyozza, milyen jelentősége van a jó kezdetnek, a jó alapnak. Azt mondja egy helyen:”Akik korán reggel keresni kezdi (a bölcsességet), nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja” (Bölcs 6,14). A „korai kereső” az, aki fiatal korától ezzel, vagyis a bölcsességgel foglalkozik. A Bölcsesség: Krisztus. Az „ülve” pedig annyit tesz: egészen közel.

Ha a szülők szentek, s ezt átadják gyermekeiknek, ráadásul az Úr szerinti nevelésben részesítik őket, akkor bármilyen rossz hatás érje is a környezetéből a gyermeket, nem számít, mert ajtaja előtt ott áll majd a Bölcsesség:Krisztus! Nem kerül majd fáradságába, hogy szert tegyen rá. Felettéb nehéz dolognak tűnik, hogy jó légy, ám valójában nagyon is könnyű, ha egészen kicsi korodtól kezded, jó élmények bírtokában. Felnőve nem kell erőfeszítés, mert a jó ott lesz benned, éled majd. Nem fáradozol érte, a sajátod, amelyet megőrizhetsz, ha figyelsz rá, egy egész életen át.” /194.oldal/

Imával és életszentséggel az iskolában is lehet segíteni a gyerekeknek

Ami a szülőkre érvényes, érvényes lehet a pedagógusokra is. Imával és életszentséggel az iskolában is lehet segíteni a gyerekeknek. Beárnyékolhatja őket Isten kegyelme, és megjavulhatnak. Ne próbáljátok emberi módszerekkel megoldani a rossz helyzeteket. Az semmi jóra nem vezet. Egyedül az imával lehet eredményt elérni. Hívjátok le az isteni kegyelmet mindenkire! Hatoljon be a lelkükbe az isteni kegyelem, és változtassa át őket! Ezt jelenti a „keresztény” szó.

Ti nevelők észrevétlenül, anélkül hogy tudatában lennétek, szorongást közvetítetek a gyermekek felé, és megzavarjátok őket. A hittel eltűnik a szorongás. Hogyan is mondjuk? „…egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk (a liturgikus könyörgéssorozat befejező imája”.

Viszonozzátok a gyerekek szeretetét bölcs belátással! Így ha megszeretnek benneteket, Krisztushoz tudjátok vezetni őket. Ti lesztek az eszköz. Szeretetetek valódi lesz. Ne emberi módon szeressétek őket, ahogy általában a szülők teszik; azzal nem segítetek. Szeretet az imádságban, szeretet Krisztusban. Ez a fontos. Imádkozzatok minden gyermekért, akit csak láttok, és Isten leküldi majd kegyelmét, s egyesíti őket magával. Mielőtt bementek az osztályba, különösen a nehezen kezelhető csoportokba, mondjátok el az imát: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Belépve pedig öleljétek át pillantásotokkal valamennyi gyermeket, fohászkodjatok, és azután beszéljetek, egész valótokat felajánlva! Ha megteszitek ezt a felajánlást Krisztusnak, öröm tölt el benneteket. Így lesztek szentek ti is, a gyermekek is. Krisztus és az Egyház szeretetében éltek majd, mivel jól végzitek a dolgotokat.” /195.oldal/

„Ne beszéljetek sokat a gyerekeknek Krisztusról, Istenről, hanem imádkozzatok Istenhez a gyerekekért! A szavak csak a fülig érnek el, az ima viszont a szívig hatol.” /196.oldal/

Mindez azonban előkészületet igényel. A szeretet áldozatokat követel, és nagyon gyakran időt kell szánni rá. A képzésben az első helyre azt helyezzétek, hogy készek legyetek szolgálni a gyerekeket. Álljatok készen, és mindent szeretettel, s főként örömmel magyarázzatok nekik! Mutassátok ki nekik egészen a szereteteteket, és legyetek tudatában annak, amit akartok, amit mondtok. De művészet az is, hogyan viselkedtek a gyerekekkel.” /197.oldal/

Részletek az Áthoszi Porfíriosz atya tanításai című könyvből, a gyereknevelésről szóló fejezetből. Odigitria-Jel, Budapest, 2014.

A gyereknevelésről 1. – A Piazza del Popolo fiataljai

1858-ban történt, hogy Don Bosco Tosti bíboros meghívására, életében először, Rómába látogatott. A találkozó azzal a céllal szerveződött, hogy néhány szót ejtsenek a Szent Mihály Intézet diákjairól, valamint megvitassák a fiatalság számára legjobb oktatási rendszer kidolgozására vonatkozó kérdéseket. Don Bosco sajnálattal jegyezte meg, hogy a Szent Mihály Intézetben a represszív, büntető-elnyomó nevelést alkalmazzák, majd nyíltan e szavakkal fordult a bíboroshoz:

  • Lehetetlen nevelni a gyerekeket, ha azoknak nincsen bizalmuk elöljáróik iránt.
  • És miként szerezhető meg ez a bizalom? -kérdezte a bíboros.
  • Meg kell találni a szívükhöz vezető utat – mondta Don Bosco.
  • És hogyan lelhetek rá erre az útra?
  • Legyünk nyitottak feléjük azzal, hogy megpróbálunk alkalmazkodni az ízlésükhöz, igyekszünk megtalálni velük a közös hangot. Kívánja, hogy tegyek egy próbát? Mondja meg, hogy Róma mely pontján találok egy jókora gyereksereget.
  • A Piazza del Popolon.

Azzal elindultak a térre. Don Bosco kiszállt a kocsiból, a bíboros pedig figyelte. Valóban volt ott egy jókora csapat fiatal, akikhez Don Bosco megpróbált közel kerülni, ám a gyerekek elfutottak. Aztán szép szóval mégis sikerült magához csalogatnia az ifjakat, akik némi ingadozás után odaléptek hozzá. Ekkor Don Bosco kicsiny ajándékokat adott a gyerekeknek, érdeklődött a családjuk felől, és megkérdezte, milyen játékot szeretnek játszani. Ezután a játék folytatását javasolta nekik, majd ő maga is beállt közéjük, időnként megpihent, figyelte és bátorította őket.

Don Bosco szeretettel maga köré gyűjtötte az eseményeket távolról szemlélő gyerekeket is, akikhez szintén volt néhány jó szava vagy épp egy aprócska ajándéka. Távozáskor egészen a kocsiig kísérték őt az ifjak, és el sem akarták engedni.

(vö. Lemoyne, Vita, II.310)

Részlet Michele Molineris: Napról napra Don Boscóval című könyvből, 149.oldal

Don Bosco Kiadó, Budapest 2008