„Ne gondoljunk vissza
azokra a bűneinkre, amelyeket meggyóntunk! A bűnökre való
emlékezés ártalmas. Bocsánatot kértünk? Akkor zárjuk le a
dolgot! Isten a gyónásban mindent megbocsát. Nem szabad
visszagondolnunk rájuk, és reménytelenségbe zárni magunkat.
Legyünk alázatos szolgák Isten színe előtt! Érezzünk
boldogságot és hálát bűneink elengedése miatt!
Nem egészséges, ha
valaki túlságosan bánkódik bűnei miatt, és fellázad rosszabbik
énje ellen, amely végül kétségbeesésbe taszítja. A
reményvesztettség és kétségbeesés a legrosszabb. A Sátán
csapdája, ha az ember elveszíti nyitottságát a lelki dolgok
iránt, és reménytelenségbe, tehetetlenségbe, csüggedésbe esik.
Akkor semmit sem képes cselekedni: használhatatlan lesz. Azt
mondja: „Bűnös vagyok, nyomorult, ez vagyok, az vagyok, nem
tettem ezt, nem tettem azt… Akkor kellett volna megtennem, most már
késő, semmit sem tehetek…Elvesztegettem az éveimet, nem vagyok
méltó.” Kialakul benne a kisebbrendűségi érzés, és meddő
önvád kínozza. Tudjátok, milyen pusztító dolog ez? Ez a
hamis alázat.
Ezek a kétségbeesés
jelei, amikor hatalmába kerít a Sátán. Az ember odáig
juthat, hogy még áldozni sem akar, mert azt gondolja: mindenre
méltatlan. Tönkreteszi az egész életét, saját magát, s
végül haszontalanná válik. Ez a Sátán csapdája, amit azért
állít, hogy az ember elveszítse Isten szeretetébe vetett
reményét. Félelmetes dolgok ezek, és Isten Lelke ellen valók.
Én is azt gondolom,
hogy vétkezem. Nem haladok jól. De ami bánt, azt imába foglalom,
nem zárom magamba, elmegyek a lelkiatyámhoz, meggyónom, és vége!
Ne nézzünk vissza, ne vádoljuk magunkat, hogy mit nem tettünk
meg! Ahogy Pál apostol mondja: „Ami mögöttem van, azt
elfelejtem, ami pedig előttem van, annak nekifeszülök” (Fil
3,14.)”
Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35–42).
Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.
András életéről — aki az elsők között követte Krisztus hívó szavát:
,,Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket!” — az
evangéliumokból keveset tudunk meg. Annál többet mond el az András
Cselekedetei című apokrif könyv. Elbeszéli, hogy milyen viszontagságok
közepette vitte Krisztus örömhírét András apostol Örményország
napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete-
tenger partjáig. Feltűnik a szkíták földjén is, és hirdeti az
evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárja
Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé
állítják.
A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?” András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el”, és meggyőző tanúságot tett Jézus mellett.
Aegeas kifakadt: ,,Csodálkozom rajta, hogy értelmes ember létedre hogyan tudsz olyan valakit követni, akiről magad mondod, hogy keresztre feszítették.” Erre András elmagyarázta, hogy Jézus kereszthalála misztérium, és hajlandónak mutatta magát arra, hogy e misztériumról többet is elmondjon, ha a helytartó hallani akarja. Aegeas így felelt erre: ,,Én türelemmel meghallgatlak, de ha te utána nem teszed meg engedelmesen, amit mondok neked, magad is megtapasztalhatod a kereszt misztériumát!”
András egy nagy beszédben föltárta a kereszt által történt
megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Végezetül
börtönbe küldte, hogy András rájöjjön: teljesen értelmetlen dolog
önként a kereszthalált vállalni és kitenni magát a legszörnyűbb
kínoknak. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, parancsot
adott, hogy feszítsék keresztre.
Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan
fölkiáltott: ,,Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást
nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a
föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz
megyek!”
Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr. Forrás:https://archiv.katolikus.hu/szentek/szent232.html
Litiai sztihirák:
Saját (bolgár) dallamú
énekversek.
1. hang. (Jeruzsálemi
Andrástól)
Az elsőként
meghívott tanítvány, * a te szenvedéseid követője, Uram, *
András apostol hasonló lett hozzád, * és azokat, akik egykor a
tudatlanság mélységébe tévedtek, * kereszted horgával kiemelte,
* és tehozzád vezette. * Azért mi híven hangoztatjuk neked: * Az
ő könyörgésére, végtelenül jóságos, * életünket tedd
békéssé, * és üdvözítsd a mi lelkünket!
Anatoliosz énekei.
Magasztaljuk,
hívek, Péter testvérét, Krisztus tanítványát, Andrást, * mert
ő egykor hálóval kutatta a tengert, * és halakat fogott, * most
meg a világot halássza a kereszt vesszejével, * s a pogány
nemzeteket irányítja az eltévelyedésből a keresztség felé. *
Krisztus színe előtt áll, * békességet kér a világnak * és
nagy irgalmat a mi lelkünknek.
A szellemi
tüzet, mely megvilágosítja az elmét, * és elégeti a bűnöket,
* szívébe fogadta Krisztus tanítványa, az apostol, * és
bevilágít tanításának titokzatos sugaraival * a nemzetek
világtalan szívébe, * és újra elégeti az istentagadók
mese-forgácsát. * Mert a Lélek tüze ilyen munkát végez. * Ó
szokatlan és félelmetes csoda! * A földi nyelv, az anyagi
természet, * a sárból való test * szellemi és anyagtalan
ismeretet fogad be! * Kifejezhetetlen dolgok beavatottja, * égi
dolgok szemlélője, esedezzél, * hogy megvilágosodjon a mi
lelkünk!
8. hang.
A vágyva
vágyott Istent megláttad * a földön, testben jártában, * Istent
látó „Elsőként-meghívott”, * s testvérbátyádnak örvendve
kiáltottad: * Megtaláltuk, Simon, akit olyan nagyon vártunk! * Az
Üdvözítőnek pedig Dávid szavával ezt mondottad: * Amint
kívánkozik a szarvas a forrás vizéhez, * úgy kívánkozik lelkem
hozzád, Krisztus Isten! * Azért a vágyva-vágyotthoz csatlakoztál,
* s ahhoz, aki után vágyakoztál, * a kereszt révén eljutottál,
* mint igazi tanítvány és bölcs követője az ő kereszten tűrt
szenvedéseinek.* Azért részesévé lettél dicsőségének is. *
Esedezzél szüntelenül a mi lelkünkért!
Dicsőség… 8. hang.
Jeruzsálemi Andrástól.
Magasztaljuk a
hit hirdetőjét * és az Ige szolgáját, Andrást, * mert ő az
embereket a mélységből kihalássza, * vessző helyett a keresztet
tartva kezében. * A kereszt erejét bocsátotta le horgászzsinórként
* és odaadta Istennek kedvesen fogadott áldozatként. *
Magasztaljuk őt mindenkor, ó hívek, * Krisztus tanítványainak
karával egyetemben, * hogy könyörögjön hozzá, * és ő kegyes
legyen hozzánk az ítélet napján!
Most és… Theotokion (az
Istenszülőnek):
Nagyasszonyunk, fogadd el szolgáid imádságát, * és ments meg minket minden ínségtől és szorongatástól! (Forrás: Ménea)
A görögkatolikus templom, a Szent Liturgia különleges és szokatlan lehet azoknak, akik nem abban nevelkedtek. Aki viszont közel kerül hozzá, mélyebben megismeri, annak csodálatos világ tárul fel: „egy ablak a természetfelettire”. Erre az útra hívja a felfedező kedvűeket dr. Papp Miklós görögkatolikus áldozópap, egyetemi tanár.
Részlet a Szofronyij (Szaharov) apát:
A Szent Hegy titka című könyvből, 78-80.oldal
„A lelki küzdelem jórészt egy
valódi csatához hasonlít, mivel elsősorban bátorságot
igényel. A lelki bátorság abban mutatkozik meg, hogy az ember
szilárdan bízik Isten irgalmában. A bátor szerzetes, ha bűnbe
esik is, vagy enged a csábításnak, és letér a helyes útról,
egészen odáig, hogy az ördögnek kezd szolgálni, nem
veszíti el a fejét, hanem azon nyomban Istenbe vezeti minden
reményét, bünbánatot tart, és így győzi le az ellenségeit.
A gyáva lélek viszont zavarba jön, kétségbeesik, így vesztébe
rohan.
Ha valaki letér a helyes útról, és
illúzió rabjává válik, először is bűnbánatot kell tartania,
és mindent fel kell tárnia gyóntatója előtt. A gyónás után
az illúzió veszít hatásából, majd jóllehet nem azonnal, a
teljes gyógyulás is bekövetkezik.
Sokan térnek le a helyes útról, ám
sajnos kevesen találnak rá vissza. Sokan részesülnek a
kezdetben kegyelemben, de miután elveszítették, igen kevesen
szerzik vissza.
A sztarec látogatója megkérdezte:
Szentéletű Kolobosz János (megj.:V.századi egyiptomi szerzetes) vajon miért kezdett könyörögni, hogy a szenvedélyei térjenek vissza?
Sziluán atya ezt válaszolta:
Mivel forró bűnbánatot tartott, hamar legyűrte a szenvedélyeket,de nem kapta meg a világért való szeretetet és imádságot, és amikor érezte, hogy a szenvedélyek már békén hagyják, az ima is meggyöngült benne. Ezért kezdett könyörögni, hogy a szenvedélyek térjenek vissza, mivel a szenvedélyek elleni küzdelme szüntelen forró imádságban folyt. Ám ha a szenvedélyek legyűrése után a világért való imádságot is elnyerte volna, nem lett volna szüksége arra, hogy a kisértések visszatérjenek, mert amíg az ember a szenvedélyekkel küzd, nem képes tisztán szemlélni Istent, és nem tud teljes lélekből imádkozni a világért.
A szerzetes tovább kérdezte:
Miért mondta egy sztarec Nagy
Szent Poiménnak, hogy engedje be szívébe a gondolatot, és csak
azután küzdjön ellene, egy másik, kevésbé tapasztalt
szerzetesnek pedig éppen az ellenkezőjét javasolta, hogy azonnal
űzze el magától a gondolatot?
A sztarec ezt válaszolta:
Ebből a tanácsból is látható,
hogy voltak atyák, akik úgy küzdöttek, hogy előbb beengedték
a kisértő gondolatot a szívükbe, és csak ezután vették fel
ellene a küzdelmet. Két különböző állapotról van szó.
Az egyik esetben az ember még nem képes az elméjét
megőrizni, a gondolatok a szívébe hatolnak, és csak ezután
veszi fel velük a küzdelmet. Ez olyan játszma, amelyben
veszíteni is lehet. A másik esetben a szerzetes nem a gyöngesége
folytán, hanem tudatosan engedi a szívébe a gondolatot, hogy
hatását minden oldalról szemügyre vehesse; ám ez a módszer
sem egyeztethető össze Isten szemlélésével, ezért a
legjobb, ha az ember egyáltalán nem engedi be efféle
gondolatokat, hanem tiszta elmével imádkozik.
Az a tapasztalatlan barát pedig,
akinek a sztarec azt tanácsolta, hogy azon nyomban űzze el a
kisértő gondolatot, és semmiféle párbeszédbe ne kezdjen velük,
azért kapta ezt a tanácsot, mert gyönge volt, és nem volt képes
ellenállni. Ám a sztarec tanácsa ellenére sem tudta
feltartóztatni őket, és az ő irányításával még csak tanulta
ennek a tudományát. Nagy Szent Poimén viszont, erősebb és
tapasztaltabb volt a lelki küzdelemben, ennek ellenére jobb, ha az
ember tisztán megőrzi az elméjét minden gondolattól, és teljes
lelkéből imádkozik, mert a tisztán imádkozó elme az Úrtól kap
megvilágosodást.
Hogyan képes az ember tisztán
megőrizni elméjét?
Szent atyáink ránk hagyták
az elme szívben mondott imájáról szóló tanítást. Ezzel
lehet az elmét megőrizni, nem ismerek más, jobb módszert, amely
lehetővé tenné Isten parancsolatainak a megtartását.
Fiatalok nemegyszer feltették a sztarecnek a kérdést, hogy milyen utat válasszanak maguknak az életben,ő pedig különböző tanácsokat adott. Volt, akiket a teológiára küldött, hogy később az Egyházban papi szolgálatot vállaljanak. Másoknak arra adott áldást, hogy tanuljanak, de a tanulást kössék össze az imával és a szerzetesi aszkézissel. Ismét másoknak azt tanácsolta, hogy ne törekedjenek műveltségre, hanem minden erejüket szenteljék az imának és a lelki küzdelemnek.”
„13 1Épp jött néhány ember, s azokról a
galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk
vérével vegyítette. 2Erre ezt mondta: „Azt
hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi
galileai, azért, hogy így jártak?3Mondom nektek:
nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is
mind. 4Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt
Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy
bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? 5Mondom
nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek
ti is mindnyájan.”
A terméketlen fügefa.
6Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek a szőlejében volt egy fügefa. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. 7Erre így szólt vincellérjéhez: Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? 8De az így válaszolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, 9hátha terem jövőre? Ha mégsem, akkor majd kivágod.” „
Részlet Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözés a Római
Birodalomban című könyvből, 176-177.oldal
A Liciniustól elrendelt keresztényüldözés
„Licinius 313-ban Perintusnál teljes győzelmet aratott
Maximinus Daia felett, így a Kelet-Római Birodalom tejhatalmú ura
lett. A béke mégsem jött el. Közte, és sógora, Konstantin
között polgárháború robbant ki, mely az utóbbi győzelmével
végződött. 324-ben Licinius lemondásra kényszerült. A megelőző
rövid „békeéveket” arra használta, hogy újabb összecsapásra
készülődött, és felélesztette a keresztényüldözést; a
keresztények támaszából üldözőjük lett. Magáról addig
ugyan azt híresztelte, hogy Philippus Arabs leszármazottja, akiről
kezdték terjeszteni, hogy keresztény volt. Licinius
keresztényellenes rendelkezései kegyetlenséget mutatnak, és
módszeresen felépítettek voltak. Üldözése a császári
palotában vette kezdetét.
„Először saját házából űzte el a keresztényeket, és
a szerencsétlen ezzel megfosztotta magát attól az imádságtól,
amelyet ezek az ő érdekében intéztek Istenhez, attól az
imától, amit a hagyományos tanítás szerint mindenki érdekében
mondanunk kell. Azután megparancsolta, hogy minden városban
különítsék el a katonákat és fosszák meg rendfokozatuktól, ha
nem hajlandók áldozatot bemutatni a démonoknak. És ezek még
kis dolgok voltak a súlyosabb intézkedésekhez képest. (…)
Büntetés is sújtotta azokat, akik megkönyörültek a foglyokon,
vagyis ugyanazt kellett elszenvedniük, mint azoknak, akiken
megkönyörültek: bilincsbe verték és börtönbe csukták őket,
és ugyanazt a büntetést állták ki az emberszeretetet
gyakorlók, mint az elitéltek. (…)
(Euszebiosz, Historia Ecclesiae, X,8-10-16; ford.Baán istván).”
” A katonaszentek közül a szebasztei 40 vértanú lett a leghíresebb. Mindannyian a híres 12. légióhoz (Legio fulminata) tartoztak, amely évszázadokon át Örményországban tevékenykedett. Az egyik tiszt, Szent Polieuktosz még Decius uralma alatt lett vértanú. Már egy második századi apologéta beszámol arról, hogy egy keresztény katonákból álló kis csoport annak idején Marcus Aureliusszal tartott, s imájukkal az egész hadsereget megmentő esőt sikerült kikönyörögniük. Ez az évszázadokon át továbbadott hagyomány lelkesíttette a keresztény katonákat, de csak élesebé tehette Licinius caesar tisztjeinek szigorúságát és a keresztények iránti bizalmatlanságát. A szent katonák Licinius uralma alatt harcoltak és Kr.u. 320 körül megtagadták a bálványok előtti áldozatbemutatást. Ezért arra lettek ítélve, hogy egy befagyott tó jegén töltsék az éjszakát. Nem messze Tőlük felmelegítettek egy fürdőt. Az egyik katona, aki már nem bírta a hideget, a fürdőhöz rohant fölmelegedni, de azonnal meghalt. Ekkor helyébe az Aglaiosz nevű porkoláb állt be a vértanúk közzé. Másnap aztán eltörték végtagjaikat és elégették holttestüket. Ereklyéit Péter, a város püspöke összegyűjtötte és tisztességgel eltemette. Végrendelet is maradt tőlük, amely egészen hitelesnek tűnik. Nevüket ennek alapján számba vehetjük, és egyik vecsernyei sztihidában el is énekeljük: Kürion, Kandidosz, Domnosz, Vivianosz, Angiasz, Hészükhiosz, Eunoikosz, Melitón, Iliádész, Alexandrosz, Szakedon, Bálész, Priszkosz, Khudion, Hérakliosz, Ekdikliosz, János, Filoktimon, Fláviusz, Xantiosz, Velerius, Miklós, Athanásziosz, Theofilosz, Lüszimakhosz, Gaiosz, Klaudiosz, Szmaragdosz, Sziszinniosz, Leontiosz, Aetiosz, Akákiosz, Dometianosz, Gorgoniosz, Julianosz, Agliaiosz. Már Szent Bazil, Szent Efrém és Nüsszai Szent Gergely is dicsőítő beszédet mondtak Róluk, s tiszteletük a nyugati egyházban is elterjedt. Ünnepük március 9-én van.” Forrás:https://sztojkaliceumiskolankrol.blogspot.com/2017/08/kapolna_14.html
A
Keleti Egyház szerzetesatyáinak tanításai az imádságról
„Kerüljétek imádságotokban a sok szót.Egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy a vámos és a tékozló fiú elnyerje Isten bocsánatát. Ne iktassatok imádságtokba hosszú elmélkedéseket. Mily gyakran meghatja az édesapát kisgyermekének egyszerű, újra és újra ismételt gagyogása. Ne bocsátkozzatok ezért hosszú gondolatmenetekbe, hogy lelketek a szavak keresésében szét ne szóródjon. A hit egyetlen szava üdvözítette a kereszten függő latort.Az imádkozó gondolat-bősége a képek özönét idézi fel, szétzilálja a lelket — míg egy folyton ismételt szó sokszor összeszedetté teszi azt.
Ha
az imádságban egy szó megvígasztalt és szíven talált
benneteket, maradjatok annál, mert az őrzőangyalotok veletek akar
imádkozni. Ne
bízzatok magatokban még akkor sem, ha a megtisztulás útja már
mögöttetek van. Gyakoroljátok inkább mély alázatosságot, és
így annál nagyobb reménység tölt el benneteket. Ha már ti is
felemelkedtetek az erények lépcsőfokain, csak akkor kérjétek
igazán Szent Pál szavainak megfelelően, a bűnök bocsánatát:
“Én vagyok a bűnösök között az első.” (1Tim 1, 15). Az
olaj és a só adják a savát és borsát az ételnek, a
tisztaság és a bánat könnyei pedig az imádság szárnyai.Ha megszereztétek a
szelídséget és elhagytátok a haragot,
akkor már nincs szükségetek sokra, hogy lelketek megszabaduljon a
rabságból. Amíg nem jutottunk el az igazi imádságra, hasonlítunk
azokhoz a kisgyermekekhez, akik első lépéseiket próbálgatják.
Törekedjetek az
egyszerű imádságra.”
A görögkatolikus templom, a Liturgia különleges és szokatlan lehet azoknak, akik nem abban nevelkedtek. Aki viszont közel kerül hozzá, mélyebben megismeri, annak csodálatos világ tárul fel: „egy ablak a természetfelettire”. Erre az útra hívja a felfedező kedvűeket dr. Papp Miklós görögkatolikus áldozópap, egyetemi tanár.