„Aki szíve mélyéből meg van győződve arról, hogy Isten színe előtt áll, mikor imádkozik, az megingathatatlan oszlopnak bizonyul majd.”

18. fejezet: Az alvás, az ima és a közös zsolozsma

  • Az alvás bizonyos mértékben természetünk támasza, a halál képmása, az érzékek pihenője. Az alvás ugyan egy, de annak is, mint a vágynak, sok előzménye és oka van: pl. természetünk, némely ételek, démonok, vagy talán a túlzott és tartós böjt is, amelytől a testünk elgyöngül, az alvással kívánja magát felüdíteni.
  • Ahogy az iszákosság megszokás dolga, úgy a túl sok alvás is. Küzdjünk hát ellene főleg a világról való lemondásunk kezdetén, mert az erősen berögződött szokást már nehéz orvosolni.
  • Figyeljük meg, és meglátjuk, hogy a szellemi kürtjelre látható módon a testvérek gyülekeznek, láthatatlanul pedig ellenségeink gyűlnek egybe; úgyhogy némelyek fölébredésünk után ágyunk mellé állva unszolnak, hogy feküdjünk vissza. „Maradj még –mondják – a szokásos kezdet énekeinek befejezéséig, majd csak azután menj a templomba!”
  • Egyesek álomba ringatják az imádkozókat, mások szokatlanul heves gyomorgörcsöt okoznak, ismét mások arra biztatnak, hogy az Úr házában beszélgessünk. Mások ocsmány gondolatokra csábítgatják az elmét, megint mások arra vesznek rá, hogy mintegy kimerültségtől a falnak támaszkodjunk. Néha aztán sűrű ásítozássak ostromolnak.
  • Némelyek közülük ima közben is olykor-olykor megnevettetnek, hogy ezáltal ingereljék haragra ellenünk Istent. Mások arra biztatnak, hogy a zsoltározáskor hanyagságból siessünk. S vannak, amelyek arra biztatnak, hogy puszta élvezetből kényelmesebben zsolozsmázzunk; néha még a szánkra is rátelepednek, és azt csukva tartják, vagy éppen megnehezítik a kinyitását.
  • Aki szíve mélyéből meg van győződve arról, hogy Isten színe előtt áll, mikor imádkozik, az megingathatatlan oszlopnak bizonyul majd, s az ilyen embert az előbb említett démonok közül egyik sem játssza ki. Aki valóban engedelmes, azt mihelyt feláll imádkozni, világosság és öröm árasztja el, mert kötelességének őszinte teljesítésével már fölkészült és bemelegített a bajnok.
  • Mindenki tud nagyobb közösséggel imádkozni, sok kereszténynek mégis az egyetlen vele azonos felfogású társsal együtt végzett ima való. Nagyon kevesen képesek a magányos imára. Mikor közösséggel énekelsz, olyankor nem tudsz szellemi módon imádkozni. Foglalkozzon hát elméd az elmondott szavak megfontolásával, vagy pedig, mikor társad zsoltrversére vársz, valamelyik meghatározott imádsággal!
  • Nem való, hogy ima közben bárki is mellékesen mással, mint például a rá váró kötelességeivel foglalkozzon: ezt ugyanis világosan tanítja az angyal, aki annak idején megjelent a nagy Antalnak.
  • Az aranyat a kemence próbálja meg, a szerzetes buzgóságát és Isten iránti szeretetét pedig az imádsághoz való hozzáállása.

Szép feladat. Aki teljesíti Istenhez is közelebb kerül, a démonokat is elűzi.”

Részlet Létrás szent János: Mennyekbe vezető létra, 135-136.o.

„Az erénynek nincs csengettyűje a figyelmed felkeltésére, hogy visszafordulj és rátekints.”

„Ha le akarnám írni egytől egyig az összes szenvedélyt és kísértést, akkor egész könyvet írhatnék. Mert azokon kívül, amelyek ellenük harcolnak, s melyek ellen az ember küzd, vannak olyan kísértések, amelyeket Isten küld ránk próbaképpen. Az ilyenek, mivel nem a saját akaratunkból törnek ránk, igen nagy fáradsággal járnak, és nehéz ellenük harcolni. Tudod, milyen az, amikor nem ártasz másoknak, miközben ők ártanak neked? Amikor te nem lopsz, de téged meglopnak? Vagy amikor áldást mondasz, téged pedig átkoznak? Amikor könyörületes vagy, veled szemben pedig igaztalanok? Amikor te dicsérsz, fölötted pedig ítélkeznek? Tudod, milyen, amikor ok nélkül jönnek hozzád, hogy ellenőrizzenek, és folyton eltévelyedettnek neveznek, pedig tudod, hogy nem így van? Miközben látod a kísértést, ami mozgatja őket, mégis bűnbánatot tartasz és sírsz, mintha vétkes lennél abban, hogy ilyen vagy?

Ezek a legerősebb kisértések, hiszen miközben mások szidalmaznak, saját magaddal harcolsz, és próbálod magad meggyőzni, hogy úgy van, ahogy az emberek mondják, anélkül hogy valóban így lenne. S bár látod, hogy teljes mértékben igazad van, mégis meggyőzöd magad arról, hogy nincs igazad!

Nővérem, ez a művészetek művészete, a tudományok tudománya!

Bottal kényszerítsd magad arra, hogy a világosságot sötétségnek lásd, a sötétséget pedig világosságnak! Szűnjék meg minden önigazolás, és semmisüljön meg minden gőg, te pedig teljes tudatodat megőrizve válj bolonddá! Láss mindenkit, anélkül hogy téged bárki is látna! A lelki ember mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg (1Kor 2,15). Mindent lát, mert szemei fentről származnak, míg őt senki sem látja.

Az erénynek nincs csengettyűje a figyelmed felkeltésére, hogy visszafordulj és rátekints. Az erény: Isten anyagtalan ajándéka. Vajon miért nevezték el kegyelemnek? Mert nem látszik, nem szabályozható, elképzelhetetlen, körülírhatatlan, Isten ajándéka. Kifejezhetetlen és felfoghatatlan csoda, kimeríthetetlen gazdagsággal.

Ezért tűnt az Úr olyannak, mint a többi ember, amikor az úton haladt, annak ellenére, hogy ő: a valóságos Isten. „Eszik és iszik!” – mondták róla. Csalónak és megszállottnak nevezték.

Ma is így van ez: aki a kegyelemről és a belső ember megtisztulásáról beszél, azt szemfényvesztőnek tartják. „Eltévelyedett!” -rögtön ezt hallod. Az emberek értelméből teljesen kiveszett az a gondolat, hogy törődniük kell a pohár belsejének megtisztításával, ahogy az Úr modta.

Részlet Hészükhaszta József: Az Isten megismeréséről, 190-191.o.

„Az tudja gyakorolni az állandó imádságot, akinek összes lelki erejét megszenteli a bölcsesség.”

Niketasz Sztethatosz (11.sz.): A második száz bölcs mondásból

Az állandó imádságot akkor gyakoroljuk, ha gondolatainkat nyugalomban és mértéktartásban összegyűjtve, az értelem irányítása alatt tartjuk, hogy kikutassuk az Istenség mélységeit, és megízleljük az Istenbe merülés üdítő forrását. Az tudja gyakorolni az állandó imádságot, akinek összes lelki erejét megszenteli a bölcsesség.

Nincs hely és meghatározott idő az imádság misztériumának ünneplésére. Ha órákat, pillanatokat vagy helyeket állapítotok meg az imádság számára, akkor a többi időt, bár soha ne történne meg, könnyen hiábavaló foglalatosságokra pazaroljátok el. Ha meg akarjuk határozni az imádságot, akkor azt kell mondanunk, hogy az a léleknek az Istenhez való elszakíthatatlan kötődése. Tevékenysége: a gondolkodó léleknek az istenes dolgokra irányítása. Célja, hogy az értelem elmerüljön Istenben, hogy szinte egy lélek legyen Vele, ahogyan az apostol is mondja.”

Részlet a Kis Filokáliából, 115.o.

„Nem a legnagyobb hanyatlás korszakait kell mintának venni a történelemből.”

Beszélgetés (1988-ban) athoszi Paisziosz atyával arról, hogy a bűn divattá vált.

Az embernek az a gazda fizet, akinek szolgált. Ha a bűnnek szolgálunk, akkor az ördög fog velünk elszámolni. Ha a jót tesszük, a jónak szolgálunk, akkor Krisztus fizet meg nekünk.

– Atya, azt hallottuk, hogy valakinek azt mondta, hogy háború lesz. Ez igaz?

Én magam nem mondtam semmit, de az emberek mondanak mindenfélét, ami az eszükbe jut. De még ha tudnék is valamit – kinek beszélhetnék erről?…

– Atya, a háború nagy barbárság!…

– Ha az emberek nem éltetnék a bűnt, akkor nem jutnának el ilyen barbárságig. De még nagyobb barbárság az erkölcsi katasztrófa. Az emberek lélekben és testben is szétesnek. Egy ember ezt mondta nekem: „Az emberek Athént dzsungelnek nevezték el, de senki nem távozik ebből a dzsungelből. Mindenki csak beszél: dzsungel! De mindenki ebbe a dzsungelbe igyekszik”. Hogy hova jutottak az emberek! Az állatok szintjére. Tudja, mint az állatoknál: először bemennek az istállóba, ürítenek, vizelnek, majd a trágya kezd felbomlani, meleg, és az állatok ettől felmelegednek. Jó nekik az istállóban és nem akarnak sehová sem távozni onnan.

Azt akarom mondani, hogy az emberek is így élik mega bűn „melegségét” és nem akarnak kilépni belőle. Érzik a bűzt, de nem akarják elhagyni a meleget. Ha az istállóba kívülről lép be valaki, akkor nem bírja elviselni a bűzt. A másik azonban már megszokta, állandóan az ólban él, a bűz már nem nyugtalanítja.

– Atya, egyesek azzal mentik fel magukat, hogy ez a bűnös élet nem napjainkban kezdődött.

Nézd meg, – mondják – hogyan éltek az antik Rómában!…”

– No persze, de Rómában bálványoknak hódoltak, pogányok voltak. Pál apostol a rómaiaknak írt levelében azokhoz a pogányokhoz fordul, akik már megkeresztelkedtek, de még nem hagytak fel a rossz szokásaikkal (vö. Róm. 1, 24-32). Nem a legnagyobb hanyatlás korszakait kell mintának venni a történelemből. Ma a bűn divattá vált. Csak gondoljunk bele – hiszen orthodox nép vagyunk, – hogy hová süllyedtünk! Más népekről nem is szólva… De a legrosszabb, hogy a mai emberek, akik tömegesen csábulnak el a bűn által, látván, hogy valaki nem követi az idők szellemét, nem bűnözik, él még benne a jámborság, azt maradinak, retrográdnak nevezik. Ezeket az embereket dühíti, ha valaki nem követi őket a bűnben. A bűnt fejlődésnek tartják. Ez pedig a legrosszabb. Ha a mai, bűnben élőemberek legalább elismernék ezt, akkor Isten kegyelmezne nekik. De ők igazolni akarják azt, amit nem lehet igazolni és dicshimnuszokat zengenek a bűnnek. A bűnt fejlődésnek tartani és azt mondani, hogy az erkölcsnek már lejárt az ideje – ez mindenek előtt a Szent Lélek elleni legnagyobb bűn. Ezért ha valaki a világban él, és törekszik a jóra, védelmezi élete tisztaságát, annak nagyon nagy értéke van. Az ilyen emberekre nagy jutalom vár.

A régi időkben a romlott vagy részeges ember még a piacra is szégyellt kimenni, mert az emberek kinevették volna. Ha az asszony félrelépett volna, akkor még az orrát is félt volna kidugni a házból. Elmondhatjuk, hogy ez a bűnt visszatartó valamiféle erő volt. Ma pedig ha az ember helyesen él, mondjuk egy leány tisztaságban él, akkor azt mondják róla: „Hogy kerül ez ide? A holdról?” Egyáltalán: régen ha a világi ember bűnt követett el, akkor szegény szenvedett, bűntudata volt, átélte bűnös voltának érzését, és egy kicsit alázatosabbá vált. Nem nevették ki azokat, akik szellemi életet éltek, ellenkezőleg: szerették őket. Napjainkban pedig azok, akik bűnöznek, nem érzik át bűnös voltukat. Hiányzik a másik iránti tisztelet is. Minden le lett tarolva. Ha az ember nem a világ szerint él, akkor a bűnösök nevetség tárgyává teszik, gúnyt űznek belőle. Az embereket kínozza a lelkiismeretük. Franciaország – ez nem valamiféle fejlődőország, számos más ország előtt jár. Ennek ellenére az elmúlt években (A beszélgetés 1988-ban hangzott el) nyolcvanezer francia tért át az iszlámra. Miért? Azért mert divattá vált náluk a bűn, de kínozza őket a lelkiismeretük, és szeretnék azt megnyugtatni. Az ókori görögök, hogy igazolják szenvedélyeiket, kitalálták az isteneket. Ugyanezt teszik a franciák is: olyan vallást keresnek maguknak, amely igazolná a szenvedélyeiket, hogy ne kínozza őket tovább ez a kérdés. Az iszlám, mondhatjuk, kielégítőa számukra: annyi feleséget vehetsz, amennyit akarsz,a másvilágon ez a hit pedig gyönyöröket ígér – érintetlen természet, tej – amennyit akarsz, méz – mint a tenger. Ha pedig az elhunytat halála után meleg vízzel lemossák, akkor mintegy megtisztul a bűneitől, bármennyi és bármilyen nagyok legyenek is azok. Tisztán mennek Allahhoz! Hát mi kell még ide? Hiszen minden olyan egyszerű! De a franciák még sem találják meg a nyugalmat. A belsővilág felé törekednek, de nem találják meg, mert a szenvedélyeket nem lehet igazolni.”

Forrás:https://adoc.tips/boldog-emlek-paisziosz-sztarec-bneinkkel-jogot-adunk-az-rdgn.html

Jézus Krisztus körülmetélésének ünnepe és Nagy Szent Bazíl főpap emlékezete – Január 1.

A lélek olyan szántóföld, amely gondos művelést igényel

Én pedig ezt mondom bővelkedésemben (amikor jól voltam): Nem fogok ingani mindörökké” (29,7)

Ahogyan a városokban bőségnek azt nevezzük, amikor a piacon bőven van árú, és egy földterület bőségén azt értjük, hogy bő termést hoz, úgy van a lélek bővelkedése is, amikor mindenféle jótettel van tele. Ehhez persze először gondosan meg kell művelnünk, s azután az égből is bőséges csapadéknak kell megáztatnia ahhoz, hogy harmincszoros, hatvanszoros és százszoros termést hozzon (vö. Mt 23,8) és elnyerje annak áldását, aki ezt mondta: „Áldottak a te csűreid és dagasztóteknőd” (Mtörv 28,5). Csak aki tudatosan szilárd, az mondhatja el teljes meggyőződéssel és határozottsággal, hogy semmilyen akadály nem térítheti el ettől, akárcsak a „telt mező”, amelyet az Úr megáldott.”

Részlet Nagy Szent Bazíl: Zsoltárkommentárok, 89.o.

91 (90). ZSOLTÁR: ISTEN VÉDŐSZÁRNYA ALATT

91 1Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, 2az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram és a menedékem, Istenem, benned bízom! 3Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából. 4Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod. 5Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól; 6sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől. 7S ha ezren esnek is el oldaladon, a jobbod felől tízezren, téged nem találnak el. 8Saját szemeddel láthatod majd, látni fogod a bosszút a bűnösökön. 9Te, aki így beszélsz: az Úr a menedékem, te, aki a Fölségest hívtad oltalmadra. 10Így nem ér semmi baj, csapás nem közelít sátradhoz. 11Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. 12A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad. 13Oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el. 14„Hű volt hozzám, azért megmentem, védelmezem, mert ismeri nevemet. 15Ha hozzám fordul, meghallgatom, minden szükségben közel vagyok hozzá, megszabadítom és dicsőséget szerzek neki. 16Napok teljességével áldom meg és megmutatom neki üdvösségemet.”

„Legalább őrizd meg lelkiismertedet minden gonosztól felebarátoddal szemben”

„Egy testvér megkédezte József abbát: „Mit tegyek? Hiszen sem a bajt nem tudom elviselni, sem pedig munkálkodni nem tudok és szeretetet adni.”

Erre azt mondta az öreg: „Ha ezek közül egyet sem tudsz megtenni, legalább őrizd meg lelkiismertedet minden gonosztól felebarátoddal szemben, és üdvözülni fogsz!”

Részlet A szent öregek könyve, Panephói József abba, 163.o.

„Az Üdvözítő pedig, hogy mindenkinek megmutassa az asszony hitének az állhatatosságát, úgy tett, mintha nem hallaná.”

„Amikor hozzád a kegyelem, tiszta imádságot érzel; az elme, a szív imáját érzed. Amikor a Szent Lélek elhagy büszkeséged és lustaságod miatt, megint elesel, elméd ismét a világban kószál nyugtalanul. Aztán ismét felemel, egészen addig, amíg megtanulsz ezen az úton járni, és megállsz saját lábadon. És így látva Isten, hogy a lelkünk imádkozni akar, lassan-lassan vezeti az ima különböző fokaira. Amikor az ember már tud imádkozni, nincsen szükség arra, hogy valaki kézen fogja. Ekkor már nem tudja az ember, hogy az igazi ima, szívében található, Jézus Krisztussal egyesülve.

Tehát illik, hogy úgy imádkozzunk, ahogy csak tudunk. Egyszer szájjal, máskor elmével, ismét máskor szívvel, vagy még a szív imáját is felülmúlva. Akit az ima többi fokozatára is méltóvá tesz Isten Kegyelme, ahogyan már mondottam, – az önmagától működő ima, a látó, az elragadtatás, vagy ámulat imája, egészen a lelki imáig – nagy kegyelmet kap Istentől; azt azonban nem tudom, hogy valaki nemzetségünkből eljut-e erre a szintre. Ezt egyedül csak Isten tudja. Lehet, hogy létezik ilyen ember, egy elrejtett barlangban, vagy valahol a hegyek között, vagy ki tudja merre, ez egyedül az Úr titka. Az ilyen ember, egy tűzoszlop, amikor imádkozik, olyanná válik, mint az öreg remete az Az Atyák könyvében: tűzoszloppá!

De mi, csak imádkozzunk úgy, ahogyan tudunk, mert láttuk, hogy az Üdvözítő nem felejtkezett meg a kánaáni asszony imájáról sem (Mt 15,22-28). Ő, szegény, még csak zsidó sem volt. Főníciai származású volt, Tírusz és Szidon környékéről. A főníciaiakról pedig tudjuk, hogy pogányok voltak. De ő is hallotta, hogy az Üdvözítő csodákat tesz, ezért eljött hozzá. Mikor látta, hogy sok ember áll Krisztus körül, kiabálni kezdett hozzá: Könyörülj rajtam, Dávid Fia; leányom ördöngős!

Mert megtanulta a pogány asszony a zsidóktól, hogy hogyan kiáltson Krisztushoz. Még azt sem tudta, hogy mi a neve Jézusnak. „Kiálts bátran, asszony!” De ő szegény úgy kiáltott, mint egy bánatos anya. Leányát már sok éve kínozták az ördögök, mert leánya ördöngős volt. Magára vette leánya szenvedését, mert hallod mit kiáltott: Irgalmazz nekem Uram, mert leányom ördöngős! Nem azt kiáltotta, hogy: „Irgalmazz Uram, az én leányomnak!” Azaz, ha leányomnak irgalmazol, akkor nekem irgalmazol.

Tehát teljesen leánya bőrábe bújt, és tiszta szívvel imádkozott gyermekéért. Az Üdvözítő pedig, hogy mindenkinek megmutassa az asszony hitének az állhatatosságát, úgy tett, mintha nem hallaná. Hallottad mit mondott először: Nem küldettem, csak Izrael háza elveszett juhaihoz. Mintha azt mondaná: „Te főníciai, te pogány; nem érted jöttem a világra!” Ekkor az asszony még hangosabban kiáltotta, mire az apostolok megsajnálták őt: Uram, szabadítsd meg őt, mert utánunk kiáltozik! Látták ugyan is, hogy szíve mélyéből fakadó könnyekkel kiált. De az Üdvözítő még egyszer próbára teszi: Nem jó elvenni a fiak kenyerét, és a kutyáknak adni.

Kutyává tette! Érttitek? De az asszony ezt nem vette rossz néven. Ő imája forróságában, mindenen túltette magát. Ezért azt mondta: „ Uram, igaz, hogy én kutya vagyok – azaz nem izraelita, hanem pogány vagyok – de a kutyák is esznek a morzsákból, melyek lehullanak gazdáik asztaláról.

Azaz, „még ha kutya is vagyok, de legalább egy morzsát adj nekem, mert nem nyújtom ki kezem az urak asztala felé.” Akkor azt mondta neki az Üdvözítő: Ó, asszony, nagy a te hited! Legyen úgy, ahogy akarod! És még abban az órában meggyógyult leánya. Láttátok az imáját? Láttátok a hitét? Nem sok szóval imádkozott, de szívből tette azt!”

Részlet Cleopa Atya szól hozzánk című könyvből, 76-78.oldal