*Antiochia, 344–347 között +Komana, 407. szeptember 14.
János ugyanabban az Antiochiában született, amelyben Szent
Lukács és Antiochiai Szent Ignác. Családja gazdag volt, de
apja, a magas rangú császári katonatiszt korán meghalt. Jánost
az édesanyja nevelte, aki húszévesen maradt özvegy, és nem ment
újra férjhez. Teljesen a fiának szentelte életét. Gondoskodott
róla, hogy János a világi kultúrát éppúgy elsajátítsa, mint
a vallási műveltséget, megóvta a nagyvárosi élet
veszedelmeitől, s fia egyébként szigorú életét egy kevés
kényeztetéssel ellensúlyozta. Nagy hatással volt Jánosra, aki
tizennyolc éves volt, amikor megkeresztelkedett.
Erre a nevezetes napra később visszaemlékezett egy
prédikációjában, amelyet az újonnan kereszteltekhez intézett.
A hitben talált utat az evangéliumhoz, és egy percig nem
ingadozott Platón vagy Krisztus elfogadása között. S jóllehet a
műveltsége görög volt, nagyon kritikusan szemlélt mindent. Ebből
következett, hogy a keleti egyházatyák közül ő a hellénizmustól
leginkább független gondolkodó. Retorikai és filozófiai
tanulmányai végeztével Libaniosz mester kiváló tanítványa
lett, szülővárosában telepedett meg, de hamarosan lemondott a
világi karrierről, visszavonult a rétorságtól, és fölvette a
kisebb rendeket. El akart vonulni a pusztába a remeték közé,
de édesanyja, aki érte áldozta az életét, értett hozzá, hogyan
kell visszatartania fiát e lépéstől.
A város zűrzavarából azonban mégiscsak kiment János, és a
város kapujának közelében bérelt lakást, hogy ott, a csendes
környezetben, aszketikus élettel a Szentírás tanulmányozásának
szentelje magát. Antiochiának Szent Pálig visszanyúló keresztény
hagyománya és híres teológiai iskolája volt, melynek nagy
tanáregyénisége volt Tarzuszi Diodorosz. János az ő
szentírásmagyarázatait hallgatta. Az antiochiai iskola
sajátsága az volt az alexandriai iskolával szemben, hogy a
Szentírás szó szerinti értelmét kutatta. János ezt a szellemet
tette magáévá, és élesen elhatárolta magát az Alexandriában
közkedvelt allegorikus magyarázatoktól éppen úgy, mint a
teológiai vitáktól. Ő az evangéliumban Krisztus hívó
szavát kereste. Nagyon szerette Máté evangéliumát, Szent Pál
iránt pedig oly nagy csodálattal volt, hogy tizennégy naponként
összes levelét végigolvasta. Bizonyára ezekből az
olvasmányokból merítette azt az apostoli ösztönzést, amely
végül kiszólította magányából. Egyelőre azonban édesanyja
tiltakozása ellenére mégiscsak kivonult a hegyek közé, hogy ott
a szerzetesekkel együtt kemény vezeklés és virrasztás közepette
szolgáljon az Úrnak. E kemény aszkézis nem volt jó hatással az
egészségére. A szerzetesek körében azt a belső békét és
buzgóságot kereste, amely csak azokban a közösségekben lelhető
föl, melyeknek tagjait Krisztus szeretete gyűjti egybe.
A papságot azonban többre tartotta a szerzetességnél. Azt
mondta, hogy a kettő között oly nagy különbség van, mint ,,egy
császár és az alattvalója között”. Miután a szerzetesi élet
próbáját kiállotta, a missziós tevékenység felé fordult.
Visszatért Antiochiába, ahol az öreg Meletius püspök 380/381-ben
diákonussá szentelte. János ekkor harmincnégy éves lehetett.
Feladatköre a prédikálás lett, ebben lehetett a leginkább
segítségére a püspöknek. János tizenkét éven át prédikált,
,,akár alkalmas volt, akár alkalmatlan”, állandóan szem előtt
tartva a célt, hogy a pogány erkölcsöktől, a cirkuszi játékok,
a színház és a hagyományos pogány ünnepek szenvedélyes
szeretetétől megszabadítsa az embereket. Néhány visszaélést a
nevén kellett neveznie: a papság gyengeségét és hibáit, az
Istennek szentelt szüzek otthoni közösségeit. A szegényeket
sújtó igazságtalanságokkal is szembe kellett szállnia. Eközben
szorgalmas irodalmi tevékenységet is folytatott.
János született szónok volt. Nagyon szemléletesen, képszerűen
tudott beszélni, s ha kellett, marón gúnyos is volt. Értette a
szójáték művészetét, ugyanakkor nyíltan és szenvedélyesen
fogalmazott. Ám ez a ragyogó rétor moralista is volt, aki a szívek
titkait nagy hozzáértéssel és finomsággal elemezte. Amikor
beszédeiben jellemrajzokat ad, vagy bűnökről és víciumokról
bírálattal szól, kérlelhetetlen tárgyilagosságról tesz
bizonyságot. Ha bárki más szájából hallották volna a hívők
azt az ironikus ostorozást, amit Jánostól hallottak,
megbotránkoztak volna. Az antiochiai nép azonban értette őt,
aki csak azért támadt rájuk olykor kemény nyíltsággal, hogy
jobb útra vezesse őket. És a nép megérezte, hogy ez a szónok a
szívéből keresi őket, és őszintén a javukat akarja.
Mindenekelőtt az egyszerű emberek tudták, hogy aki itt
beszél, annak gondja van rájuk. Mily gyakran volt János a
szegények szószólója! Hányszor emelt szót azok érdekében,
akik éhen-szomjan haltak a városban! Ostorozta a szegények
szemében botrányos fényűzést, ugyanakkor ő maga az egyszerű
emberek életét élte, és tapasztalatból ismerte ezeknek örömét
és bánatát. Híre hamarosan túlszárnyalta Antiochia határát,
és eljutott a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba is.
Emberileg nézve ez lett János fölemelkedésének, de
boldogtalanságának is az oka. 397-ben meghalt Nektariosz
konstantinápolyi püspök, aki a pompát nagyon szerette, de
egyébként jelentéktelen főpásztor volt. Eutropiosz, Akradiosz
császár mindenható minisztere úgy látta, hogy János lesz a
legalkalmasabb utód. Cselhez kellett viszont folyamodnia, hogy az
antiochiai papot Konstantinápolyba csalja, és beleegyezését is
megszerezze a püspökséghez. János mindenesetre egyik napról a
másikra az egész keleti egyház legkívánatosabb állásában
találta magát: a főváros püspöke, a keleti egyház első
embere, a császári udvar szónoka lett. Kiválasztásánál
valószínűleg az lebegett a szemek előtt, hogy János nagyszerű
szónok lesz, és növelni fogja a császári udvar fényét és
hírét, de hamarosan kiderült, hogy ez a szónok egyúttal kemény
szerzetes és igen jó lelkipásztor is.
Kinevezésével és a székfoglalással kezdetét vette János
számára a megpróbáltatások időszaka, amely végső magánnyal
és számkivetéssel végződött. Megújulást akart vinni a
fővárosba, és ha erről volt szó, nagyon kemény volt. Új és
nagy felelőssége arra sarkallta, hogy szigorúbb és csípősebb
legyen, mint addig. A megújítást azonban nem másokon, hanem
önmagán kezdte. A püspöki udvartartást megszabadította
attól a fényűzéstől, amelyet elődje vezetett be. Véget vetett
a fényes és költséges fogadásoknak. Ám ez az új stílus
egyáltalán nem felelt meg annak a szellemnek, amely akkoriban az
egyházi férfiak körében uralkodott. Ők sokkal szívesebben
versenyeztek a világi főurak pompájával, mint az evangéliumi
egyszerűségért. János keményen tiltakozott a papság azon
gyakorlata ellen is, mely szerint nem a szűk rokonságból való
nőkkel éltek egy háztartásban. Gondosan felügyelt a városban
kóborló szerzetesekre, és visszaparancsolta őket a kolostorukba.
Mint a keleti egyház prímása — ezt a jogállást a 381. évi
konstantinápolyi zsinat hagyta jóvá — joghatóságát
kiterjesztette egész Kisázsiára, s ezzel a hatalmával
beavatkozott a püspöki kinevezésekbe, letette a méltatlan
püspököket és megszervezte a pátriárkátust.
Mint korábban Antiochiában, most Konstantinápolyban is
különös gondja volt a szegényekre és a szerencsétlenekre.
Gazdag és jóságos matrónák támogatásával szociális
intézményeket hozott létre. Gondja volt a vidéki nép
evangelizálására, s mindent elkövetett azért, hogy az igaz hitet
a falvak és tanyák lakói is megismerjék és megőrizzék. Támadta
az eretnekeket, a novatiánusokat és az ariánusokat, mégpedig
kérlelhetetlenül, és e küzdelmében segítségül hívta a világi
hatóságot is. Jóllehet a tévedő emberekkel szemben mindig
megértő maradt, a vallási tévtanításokkal szemben nem ismert
kíméletet. Éppen ezek miatt nyilvánult meg vele szemben egyre
nagyobb ellenállás. Ennek ellenére tiltakozott a nyilvános
szórakozások, az uralkodó réteg fényűzései ellen, s ezáltal
maga ellen ingerelte a császári udvarnál leginkább befolyásos
köröket. Erkölcsi követelményei hatására a papság és a
püspökök támadni kezdték a főváros püspöki székében ülő,
,,nyughatatlan szerzetest”.
A rendszeres támadást az udvarhölgyek indították meg, de
támadás érte Alexandria felől is, mert a város püspöke,
Theophilosz soha nem bocsátotta meg Jánosnak, hogy nem ő lett a
konstantinápolyi püspök. A végső támadáshoz az adta az
alkalmat, hogy János befogadott négy szerzetest, az úgynevezett
Nagy Testvéreket, akiket Theophilosz üldözött. Erre az minden
erejével Jánosnak támadt, számítván a harcban az
elégedetlenkedő püspökökre, kiket sikerült is a maga oldalára
állítania. János Konstantinápolyba idézte Theophiloszt, hogy
igazolja magát, de közben elkövetett egy végzetes ballépést:
Alexandria püspöke fényes kíséretében számos püspökkel nagy
bevonulást rendezett a fővárosba. János, akinek politikai
ügyekhez nem volt érzéke, vonakodott attól, hogy elnököljön a
kérdést tárgyaló zsinaton. És ez nagy hiba volt, mert ellenfele
értett hozzá, hogyan vegye kézbe a kezdeményezést. Olyan
sikerrel tette, hogy egyszer csak ő, a vádlott kezdte vádolni
Jánost, és bíróként ítélkezett fölötte.
Theophilosz 403-ban összehívta az úgynevezett
Tölgyfa-zsinatot, amely megfosztotta hivatalától Jánost. A
császár pedig volt oly gyenge és gerinctelen, hogy aláírta a
zsinati határozatot, melynek értelmében a konstantinápolyi
püspöknek számkivetésbe kellett mennie. Ez a próbatét azonban
nem tartott sokáig, mert a nép általános fölháborodása a
zsinati végzés fölülvizsgálatára kényszerítette a császárnét.
János visszatért, de a békesség nem tartott sokáig. Az udvar
ugyanis olyan ünnepséget rendezett a népnek, amely a kétségtelenül
haragos és elkeseredett püspök szemében erkölcstelennek
látszott, és hevesen kirohant az ünnep ellen. Válaszul Eudókia
császárné elhatározta, hogy megszabadul az állandóan
kellemetlenkedő prédikátortól. A püspököt a húsvéti
liturgia végzése közben tartóztatták le a székesegyházban.
János elbúcsúzott a néptől, majd elhagyta templomát, és
többé nem is látta viszont. A számkivetés gyötrelmes volt,
mert az örmény határ közelében fekvő Kukuszkusz nevű
mezővárosba internálták. Útközben a püspök egészségi
állapota egészen leromlott, de azért elviselt minden
megpróbáltatást. Amerre csak ment, mindenütt hirdette az
evangéliumot az embereknek. Ettől a császári hatóságok még
inkább felbőszültek ellene, és úgy határoztak, hogy távolabbra
száműzik, egészen a Fekete- tenger keleti partjára. És a
beteg püspöknek végig kellett mennie az úton, amely közben eső
verte, nap égette, és szinte nem akart véget érni a vándorlás.
Közvetlenül a halála előtt érkezett meg Komanába, ahol az
emberek nagy szeretettel és jósággal fogadták, de nem maradhatott
közöttük.
Alig indult azonban ismét útnak, öt kilométer megtétele után
összeesett. Bevitték egy kápolnába, amely Szent Basziliosz
vértanú tiszteletére volt szentelve. Ráadták halotti ingét. Még
egyszer magához vette az Oltáriszentséget, amelyről oly sokszor
és oly szépen prédikált, majd keresztet vetett magára, és ezek
voltak az utolsó szavai: ,,Hála legyen Istennek mindenért. Amen.”
A püspököt, akit életében annyi értetlenséggel vettek körül,
a halála után általános tisztelet övezte. Holttestét nagy
ünnepélyességgel vitték vissza székvárosába.
Igaz, János püspök nem volt úttörő teológus, de
tagadhatatlanul páratlan lelkipásztor volt. A keleti egyházatyák
közül az ő beszédei veszítettek a legkevesebbet az idők
folyamán frissességükből és hatékonyságukból. Méltán
illették az ,,Aranyszájú” jelzővel.
Forrás:https://archiv.katolikus.hu/szentek/0913.html
