Hónap: 2020 január
Meghívó – zalai szertartások februárban
“Aki tehát imádsága révén uralkodó lelket ajánl fel Istennek, az befogadja és önmagában szemlélheti a tiszta szíveknek ígért kegyelmet.”
Részlet a Kis Filokáliából, 170-176.oldal
Thesszalonikai Gergely, aki Palamasz néven lett ismertté
(1296 – 1359)
“Palamasz Gergely először Konstantinápolyban a császári udvarban élt, majd innen az Athosz hegy egyik kolostorába vonult vissza. Új Teológus Simeon tanítványa volt, nála ismerte meg az Istenben való elmélyedést. Az imádság e módja egészen birtokba vette; terjeszteni igyekezett, főként a szerzetesek körében. Fáradozását, tanítását erősen vitatták. Szemelvényünkben nem esik szó a vitatott pontokról.
Az Istenben való elmélyedés védelmében
Kérdés: Vannak, akik azt állítják, rossz úton járunk, mivel lelkünket testünkbe kívánjuk zárni. Testünkből – mondják – feltétlenül ki kellene szabadítanunk lelkünket. Írásaikban ezért kemény ítéletet mondanak rólunk, hogy noviciusainknak azt tanácsoljuk: figyelmüket önmagukra irányozzák, lelküket pedig lélegzetükön uralkodva, önmagukba vezessék vissza. A lélek, mondják, nem válik el a bensőnktől. Hogyan vezethetünk vissza magunkba valamit, kérdik, ami nem különálló, hanem belsőleg hozzánk tartozik. Azt is hozzáfűzik, hogy némelyek közülünk állítólag azt beszélik, a kegyelem légzés útján volna befogadható. Jól tudom, hogy ez rágalom, s nem is hallottam ilyesmit soha a mi köreinkben. Alávalóság, ami nem különbözik a többitől. Aki eltorzítja a tényeket, annak nem esik nehezére újakat kitalálni.
Magyarázd meg hát, Atyám, mire való a sok fáradság, hogy lelkünket önmagunkba vezessük; s rosszul cselekszünk-e, midőn testünkbe kívánjuk zárni?
Felelet: Testünk önmagában korántsem rossz, természeténél fogva jó. Csak a hús-test vágyának lelkét, s a bűn által megszentségtelenített testet ítélhejtük el. A rossz nem a testből ered, hanem attól, aki a testben lakik. A rossz nem onnan ered, hogy a lélek a testben lakik, hanem abból, hogy tagjainkban a lélek törvényével ellentétes törvény hat. Azért küzdünk a bűn törvénye ellen, azért űzzük el a testből, hogy kiterjesszük benne a lélek hatalmát. Ettől az uralomtól reméljük, hogy a szellem minden ereje lelkünk minden képességében megszilárdul, sőt, a test tagjaiban is. Adjuk meg mindennek ami megilleti. Az érzékeknek adjuk meg a rendezett természetüket, s tevékenységük határát. A szellem törvényének ezt a működését nevezzük mérsékletnek. Belső világunk szenvedélyével nagyszerű magatartásra törekszünk: a szeretetre. S figyelembe kell még vennünk az értelem oldalát is. Ennek megnemesítésére úgy igyekszünk, hogy mindentől eltávolodunk, ami megakadályozza az értelem Istenhez emelkedését. A lelki törvénynek ezt a részét nevezzük lelki józanságnak.
Aki a mérséklet által ura testének, felindulásra való hajlamát és bírvágyát pedig a szeretet által erény-gyakorlássá alakítja, aki tehát végülis imádsága révén uralkodó lelket ajánl fel Istennek, az befogadja és önmagában szemlélheti a tiszta szíveknek ígért kegyelmet. Az Apostol ezt mondja: “A sötétségből támadjon világosság! Isten a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán felragyogjon nekünk. E kincsünket azonban cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2Kor 4, 5-6). Ha tehát lelkünket megtartjuk testünk bensejében, vétkezünk-e a Szentlélek emelkedett igéi ellen? Bensőnk különféle erőkkel rendelkező létező, a test pedig ennek éltető eszköze. Az a lelki erő, amelyet értelemnek nevezünk, különböző eszközök által hat.
Gondolta-e valaha is bárki, hogy a lélek székhelye a körmökben, a szempillákban, az orrban vagy az ajkakon van? Mégis mindenki tudja, hogy bennünk lakik. A felfogások csak attól kezdve mutatnak eltérést, amikor arról van szó, hogy megnevezzük a belső szervet, amelyben a lélek lakik. Némelyek azt vélik, a lélek székhelye az agy, amelyben úgy lakik, mint vár a hegytetőn. Mások a test középpontjában nyugvó szívet jelölik meg. Nekünk az a szilárd meggyőződésünk, hogy benső voltunk nem úgy lakik bennünk, mint valami edényben, hiszen testetlen, de nem is rajtunk kívül, hanem úgy egyesül a testtel, hogy a szív és a tagok számára szüntelenül jelen van.
Szívünk tehát a gondolkodó lélek székhelye. Legelőkelőbb testi eszköze. Ha éberen, feszült lelki figyelemmel szeretnénk uralkodni lelkünk felett, adódnék-e helyesebb út, mint lelkünk befelé kormányzása? Összeszedetté tesszük, hiszen külső érzéki benyomásai révén kifelé csapongana el; s befelé, a szívhez vezetjük: a gondolatok lakhelyéhez. Makáriosz is ezt az utat mutatja nekünk, midőn azt mondja, oda kell irányítani pillantásunkat, oda kell néznünk, ahová a kegyelem bevési a Szentlélek törvényét. Hova tehát? A vezető eszközhöz, a kegyelem trónjához, a szívhez, mert itt található lelkünk, és annak minden gondolata. Ebből megismerheted, hogyan kell mindannak, aki elszánta magát az éberségre és az Istenben való elmerülésre, lelkét visszavezetnie testébe, s főként teste középpontjába, amelyet szívnek nevezünk.
Ha Isten Igéje érvényes, hallgasd hát meg: “Mivel Isten fiai vagytok, Fia Lelkét árasztotta szívünkbe Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya!” (Gal 4, 6). A másik ige pedig így hangzik: “Isten Országa bennetek van.” (Lk 17, 21). Nem zárja-e ki tehát magát Isten országából az, aki tudatosan igyekezett megengedni lelkének, hogy kifelé törekedjék? Ismerd fel továbbá, hogy ha valaki harcolni akar a bűnök ellen, és el akarja érni az erényt, annak jutalmát, s a lelki értelmet, el kell vezetnie lelkét testének bensejébe, önmagába. Ha a léleknek szabad utat engedünk, nemcsak érzéki gondolatok által, hanem magával a testtel is úgy, hogy az csupán külső szemlélőként, mint színházat nézi a lélek küzdelmét, azt jelentené ez, hogy behódolunk a tévedésnek. Lelkünket azonban nemcsak a testre és a szívre irányozzuk, hanem önmagunkra is. Természetesen állíthatjuk azt is, hogy a lélek nem megosztott, hanem egységes. Akik ezt mondják, nem akarják belátni, hogy a lélek lényege és működésének módja – két különböző dolog. Azt azonban nem hisszük, hogy ilyen ostobák lennének – épp ezért nem mentesek a tudatos kétszínűségtől. Nyíltan kimondva: rágalmazók. Azt válaszolom nekik: a lélek nem cserélhető össze a szemmel, amely minden más tárgyat lát, önmagát kivéve. A lélek vele szemben – Dionysios kifejezését használva – önmagát átfogó mozdulattal viszi véghez a külső tetteket. Megragadja önmagát, önmagán keresztül műveli az aktust, mely által önmagát ismeri meg. Ez pedig az értelem legelőkelőbb, leglényegesebb aktusa, amelyben az értelem bizonyos pillanatokban túllép önmagán, hogy Istennel egyesüljön.
Szent Vazul szerint az a lélek, amely nem ömlik kifelé, önmagához jut, és biztos úton emelkedik Istenhez. A tévedés és a hazugság atyja azonban, aki nem szűnik eltántorítani az embert a helyes útról, társakat keres. Sajnos igaz, hogy vannak emberek is, akik hasonló vonásokat mutatnak, és más embereket, kiváltképp a leki élet magasabb fokán állókat, az Istenben elmerülteket, arról akarják meggyőzni, hogy jobb ha az imádság alatt a testen kívül időzik a lélek. Mindezt azonban úgy cselekszik, hogy közben megvetik Lépcsős Szent János világos tanítását. Ô azt mondja, hogy az Istenben elmerült ember olyan lény, aki igyekszik a testetlent befogadni a testbe. Lelkiatyáink, akik előttünk éltek, mind ugyanígy tanítottak.“
“Melyik értelmes ember akarná lebeszélni bozonyos lelki összeszedettségre vezető gyakorlatok alkalmazásáról azt, aki még nem jutott el az önmagában való elmélyedésre? Mégis tény, hogy azoknál, akik első ízben lépnek a lelki harcmezőre, a lélek nem annyira összeszedett, mint inkább szétszórt, s óriási erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megtörjük ellenállását.“
“Ez, kedves testvérem, a sötétség világának a harca ellened.”
Részlet a Zarándok elbeszéléseiből, Első elbeszélés, 18-23. oldal
“Vagy egy hétig foglalkoztam a szüntelen imádság tanulásával, tele buzgalommal, földi magányomban, ugyanúgy, ahogy azt a sztarec nekem elmagyarázta. Az elején úgy látszott, hogy megy is. De aztán nagy nehézséget éreztem: Restség, unalom, lustaság fogott el, s mindenféle gondolatok zúdultak rám. Szomorúan mentem a sztarechez, elmondtam neki helyzetemet. Nagy szeretettel fogadott. Azt mondta:
— Ez, kedves testvérem, a sötétség világának a harca ellened. Mert semmi sem félelmetesebb számára, mint a szív imádsága, ezért mindenféle módon igyekszik megzavarni és elfordítani az imádság tanulásától. Egyébként az ellenség is Isten ítélete és akarata szerint cselekszik. Isten vizsgáztatja türelmedet, ez pedig hasznodra válik. Bizonyára ki kell állnod az alázatosság próbáját, ezért még korai is a legnagyobb szívbeli fölemelkedésre törekedned, nehogy lelki gőgbe essél. Mindjárt felolvasok neked egy tanítást erről az esetről a Filokáliából.
A sztarec kikereste Nikéforosz szerzetes tanítását és olvasni kezdett.
“Ha saját fáradozásoddal nem találod meg a bejáratot szíved birodalmába, amint ezt neked megmagyarázták, akkor tedd azt, amit mondok, és Isten segítségével megtalálod, amit keresel. Tudod, hogy e szavak kimondásának képessége megvan minden ember torkában. Használd fel ezt a képességet, űzz el minden idegen gondolatot (meg tudod ezt tenni, ha akarod), és szüntelenül mondd: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! – És kényszerítsd magadat, hogy mindig ezt mondd. Ha kitartasz ebben egy ideig, feltárul előtted kétség nélkül a szívhez vezető út. Így tanítja a tapasztalat.
— Hallod, mit tanítanak a szentatyák ebben az esetben? — mondta a sztarec. Bizalommal fogadd meg tehát a parancsot, s amilyen gyakran csak tudod, mondd ki ajkaddal a Jézus-imát. Csinálj egy harminchárom szemes füzért, mondj el rajta először háromezer imát naponta. Állsz vagy ülsz, jársz vagy felkelsz, szüntelen ismételd: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ne hangosan, ne sietve, s tedd ezt háromezerszer naponta. Ne is tégy hozzá semmit, ne is végy el belőle semmit saját fejed szerint. Segíteni fog vele az Isten, hogy megszerezd a szív szüntelen tevékenységét.
— Örömmel fogadtam parancsát s visszamentem szállásomra. Elkezdtem végezni az imát, pontosan úgy, ahogy a sztarec tanította. Vagy két napig nehéz volt, utána azonban olyan könnyű, s ajkaim úgy kívántak már, hogy amikor nem mondtam az imát, felébredt bennem a kívánság, hogy ismét végezzem a Jézus-imát, s már könnyebben ejtettem ki, s nem úgy, mint előbb, kényszerűségből.
Elmondtam ezt a sztarecnek, s megparancsolta nekem, hogy napjában hatezer imát mondjak el. Így szólt: — Légy nyugodt, és csak arra törekedj, hogy minél hűségesebben végezd el a kiszabott számú imát: veled lesz az Isten kegyelme.
Egész héten át mindennap hatezerszer végeztem el a Jézus-imát magányos kunyhóban, semmi mással nem törődtem, nem figyeltem idegen gondolatokra, bármilyen erővel törtek is rám. Csak arra ügyeltem, hogy pontosan teljesítsem a sztarec parancsát. És mi történt? Úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy ha még rövid időre is abbahagytam, azonnal azt éreztem, hogy hiányzik valami, mintha elvesztettem volna valamit. Ismét elkezdtem az imádságot, s abban a pillanatban felvidultam. Ha találkoztam valakivel, nem találtam örömöt a vele való beszélgetésben. Csak azt kívántam, hogy mindig egyedül legyek és imádkozzam. Úgy hozzászoktam egy hét alatt.
Mikor aztán már tíz napja nem látott a sztarec, maga keresett fel engem. Feltártam előtte állapotomat. Meghallgatott és ezt mondta:
- Nos, megszoktad az imádságot. Vigyázz, hogy mindig ébren tartsd ezt a szokásodat, s gyarapítsd. Ne vesztegesd el idődet és határozd el Isten segítségével, hogy ezentúl naponta tizenkétezer imát mondasz el. Maradj a magányban, korán kelj és későn térj nyugovóra, és mindig két hét elteltével gyere el tanácsért. Úgy is tettem, ahogy a sztarec parancsolta. Az első nap alig lettem kész a tizenkétezer adaggal késő estig. Másnap már könnyen ment s örömöt találtam benne. Először fáradtságot éreztem az imádság állandó kimondása közben, vagy mintha valami megkötötte volna a nyelvemet s az állkapcsomat, ami egyébként nem volt kellemetlen. Majd könnyű fájdalmat éreztem a szájpadlásomon, azonkívül fájdalmat tapasztaltam jobb kezem hüvelykujjában is, amellyel a füzér szemeit számláltam. Égett a csuklóm is, s az égés felnyúlt egészen a könyökömig is: ez igen kellemes érzés volt. Mindez mintha fellelkesített volna és az imádság buzgóbb végzésére ösztönzött volna. Öt napig végeztem így hűségesen tizenkétezer imát, és a megszokottnál kellemesebb érzés és élvezet köszöntött rám. Egy alkalommal korán reggel mintha az imádság ébresztett volna fel. Elkezdtem olvasni a reggeli imát, de a nyelvem ügyetlenül állt rá, és minden kívánságom arra ösztönzött, hogy a Jézus-imát mondjam. Elkezdtem mondani. Micsoda könnyű volt, micsoda vidám volt a szívem, s mintha nyelvem és ajkam maguktól, biztatás nélkül mondták volna a szavakat! Egész nap boldog voltam, mintha minden a világon idegen lett volna számomra, mintha más földön lettem volna, és kora estig könnyedén elvégeztem a tizenkétezer imát. Nagyon vágyódtam arra, hogy tovább folytassam, de nem mertem többet végezni, mint amennyit a sztarec parancsolt. Így hívtam segítségül a következő napon is Jézus Krisztus nevét, könnyedén, vágyódással. Aztán elmentem a sztarechez, hogy feltárjam előtte bensőmet, és mindent részletesen elmondtam neki. Miután meghallgatott, beszélni kezdett: — Hála Istennek, hogy megismerted az imádság könnyűségét és szépségét. Ez természetes dolog, a gyakori ismétléstől van. Hasonlóan a géphez, melynek lendületbe hozzák lendkerekét, s akkor még sokáig tovább fut magától. Hogy azonban még tovább működjék, meg kell a kerekeket kenni, meg-meglökni. Látod, micsoda nagyszerű tulajdonságokkal ajándékozta meg az ember érzéki természetét az emberszerető Isten. Micsoda tapasztalások támadhatnak a meg nem tisztult érzéki természetben és a bűnös lélekben, amint ezt magad is átélted. Milyen nagyszerű, milyen boldogító és édes, ha az Úr megadja a kegyelmet, hogy felfedezzük az öntevékeny belső imádság adományát, s hogy megtisztítsuk a lelket a szenvedélyektől. Leírhatatlan ez az állapot, és ha feltárul az imádságnak e titka, előre megízlelhetjük a mennyei édességet, már itt a földön. Azok méltók erre, akik szerető szívük egyszerűségében keresik az Urat. Most már megengedem, hogy annyiszor végezd az imádságot, ahányszor akarod. Ha lehet minél többször! Igyekezz az imádságnak szentelni az ébrenlét egész idejét! Számolás nélkül hívd segítségül Jézus Krisztus nevét. Alázatosan add át magad Isten akaratának és Tőle várj segítséget. Hiszem, hogy nem hagy el téged, és irányítani fogja utadat. “