Meghívó -Lelki és családi napra (2020.10.23-24.)

Szeretettel hívom a közösségünk tagjait 2020. október .23 és 24 között megtartandó lelki és családi napunkra, melyet Pannonhalmán a Szent Jakab házban lesz (www.szentjakabhaz.hu).

A program Magyarország Kormányának támogatásával valósul meg. (EGYH-TAB-20-P-0014 projekt)

A rendezvényt megtartjuk!

Program 2020.10.23-án

10.00: Találkozó Nyúlon a Szent István téren, majd túra a kilátóhoz, az 1. elmélkedés a túra közben lesz hallható

13.00: Ebéd

15.00: Vecsernye a Boldogasszony kápolnában a 2. elmélkedéssel, majd séta az apátság körül.

19.00: Vacsora

20.00: Közös énekpróba, többszólamú egyházi és liturgikus énekek gyakorlása,

Program 2020.10.24.

7.30: Utrenye a Boldogasszony kápolnában

9.00: Reggeli, majd ebédig egy környékbeli nevezetesség megtekintése

10.15: Vezetés az apátságban

12.00 Ebéd utána séta Ravazdon

15.00 Vecsernye

16.15: Vacsora

Elek Antal szervezőlelkész

„A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.”

A lelki élet kezdete: harc a szenvedélyekkel

“Az aszketikus antropológia keretében pár szót kell ejteni arról, hogy miben áll a lelki ima lényege, és milyen gyümölcsei vannak. Az imádkozó szerzetes, miközben figyelmét szívében összpontosítja, arra törekedik, hogy értelmét minden gondolattól tisztán megőrizze. Ezek lehetnek természetes gondolatok, amelyek az ember földi létének a velejárói, ám lehetnek olyanok is, melyek démoni hatás következményei. Az imádkozó szerzetes saját adottságától függően egy bizonyos időre lemond természeti szükségleteiről, a démoni eredetű gondolatokat pedig teljességgel kizárja. Ez azt eredményezi, hogy imádság közben az értelem mind a természetes, mind a démoni gondolatokat elutasítja.

Démoni hatás alá kerülve az ember elveszíti azt a szabadságát, amellyel isteni hasonlósága folytán rendelkezik, s így elszakad az Istenben való élettől. Ez az állapot szenvedéssel jár, és nem véletlen, hogy az aszketikus hagyományban „szenvedélynek” nevezik. Az elnevezésben kifejezésre jut a szenvedésnek az a vonása, amely egyrészt passzivitást, sőt rabságot jelent, másrészt pusztulást és halált takar: „Aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre” (Jn 8,35). A bűnös szenvedély állapotában a szenvedés kétféle aspektusa van tehát elrejtve: az egyik a leigázottság, a másik a pusztulás, ezért „a bűn szolgájának” nem lehet valóságos ismerete arról, milyen nagy dolgot jelent Isten gyermekének az a szabadsága, amellyel „Isten hasonlatosságára” rendelkezik.

A szenvedélyek vonzerőt gyakorolnak az emberre, ám bármilyen szenvedélyes kép vagy gondolat csak akkor fogan meg és ver gyökeret az ember lelkében, ha ő is akarja, mivel az egész teremtésben nincs olyan erő, mely a szabad embert meggátolhatná abban, hogy ellenálljon valaminek és elvesse azt. Ha azonban valamilyen szenvedélyes gondolat vagy kép meggyökerezik az ember lelkében, kisebb vagy nagyobb mértékben máris „megszállottá” vált. A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.

A szenvedély vonzereje abban rejlik, hogy élvezetet, gyönyört igér, A pusztulás szenvedése nem más, mint a szenvedélyes gyönyör következménye. Ha a szenvedély nem a gyönyör igéretével lépne fel, hanem azonnal szenvedés hozna, nem lenne képes az ember akaratát a maga oldalára állítani. A szenvedélyt mint halált hozó szenvedést csak a lelki ember képes azonnal felfogni, aki megismert az isteni kegyelem életet adó működését, mivel ez a kegyelem viszolygást, sőt „gyűlöletet” ébreszt benne a bűnös hatások iránt.

A lelki élet kezdte – harc a szenvedélyekkel. Ez a harc könnyű lenne, ha kizárólag a gyönyör elutasításából állna. A második szakasz a nehezebb, amikor a ki nem elégített szenvedély a legkülönfélébb bajokkal kezdi gyötörni az embert. Ebben az esetben az aszkétának igen nagy türelemre és kitartásra van szüksége, mivel a szenvedélyeknek való ellenállás jótékony következménye csak később jelentkezik.

Az ember földi létének keretei között rendszerint egy életen át kitart ebben a küzdelemben, ám van két kivételes állapot, amelyet éppen ennek a harcnak a hiánya jellemez. Az egyik a szenvedélymentes emberé, mivel számára semmilyen vonzerőt sem jelent a szenvedély által felkínált gyönyör, és az egész a „puszta gondolat” szintjén marad. Még az is szenvedélymentesnek számít, akit jóllehet gyötörnek a gondolatok, vonzó hatásukra érzéketlen marad. A teljes leigázottság, legyőzöttség állapotát is a küzdelem hiánya jellemzi, ámda azért, mert az ember a szenvedélyes gondolat kialakulásának egyes állomásain nemhogy nem tanúsít ellenállást, hanem maga megy elébe, él vele.

Az embernek a földi lét feltételei között „ártatlan szenvedélyei” is vannak, azaz olyan szenvedések, helyesebben szükségletek, amelyeknek a kielégítése nélkül egyszerűen nem tudna tovább élni. Ilyen a táplálkozás, az alvás és más hasonló dolgok. Az aszkéta szerzetes egy bizonyos időre semmibe veheti ezeket a szükségleteket, és ha kielégítésük hiánya betegséggel fenyeget, az adott pillanatban – amennyiben eltökélte, hogy nem hallgat a fenyegető szóra – a halállal kell szembenéznie. Ámde a tényleges halál rendszerint nem következik be, sőt Isten még jobban oltalmába veszi az embert. Ez a bátor elszántság elengedhetetlen, különben még egy rövid időre sem volna képes az ember megszabadulni a kisértő gondolatoktól.

Amikor az értelem a szív mélyére ereszkedik, ebben az imádságos alámerülésben minden látható vagy gondolati képtől megszabadul. Csakis ebben a tisztaságban állhat Isten elé. Az, ami e képektől mentes mélységből születik – jóllehet később valamilyen gondolati formát vagy más alakot ölt -, már nem szenvedély, hanem valódi élet Istenben.

Ebben az állapotban nyilvánvalóvá válik, hogy a lélek természetszerűleg Isten felé törekedik, Hozzá hasonló és természete szerint szenvedélymentes.

A kegyelemben való részesedésnek, majd az attól való megfosztottságnak a váltakozó állapotában az emberben az a szilárd meggyőződés alakul ki, hogy „önmagában nincs élete”, hogy élete csak Istenben van, rajta kívül pedig a halál van. Amikor a lélek abban a kegyelemben részesül, hogy meglátogatja az isteni fény, akkor valóban örök életet él, azaz Istenben él. Ahol pedig Isten van, ott szavakkal ki nem fejezhető szabadság van, mivel az ember számára megszűnik a halál és a félelem.”

Részlet Szofronyis (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka, 154-156.o.

“Súlyos betegségeink – bűneink következménye”

„Sok súlyos bántalomnak, amely az embert éri, a múltból eredő oka van, aminek tudjuk, vagy nem tudjuk az okát. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak, például az őrültségnek, nem más az oka, mint az Isten törvényének megszegése.
Amikor szent Haralamposzt kínozták, megtudta a helytartó, hogy ő csodatevő erővel rendelkezik és hogy próbára tegye a szent erejét, megparancsolta, hogy hozzanak elé egy őrült embert. Ezt az embert az ördög 35 éve kínozta, úgy, hogy üldözte őt pusztákban és hegyekben,  sárba és szakadékokba dobálva őt. Amikor az őrült ember közel került Haralamposzhoz, megérezte a démon a szent ember jó illatát és kiáltva szólt:
– „Kérlek téged, Isten szolgája, ne kínozz engem idők előtt, hanem parancsold meg és én kimegyek az emberből; és ha akarod elmondom neked, hogyan léptem be ebbe az emberbe.” A szent ráparancsolt, hogy mondja el. A démon pedig ezt mondta:
– „Ez az ember úgy döntött, hogy meglopja a szomszédját, és magában így gondolkodott: ha először nem ölöm meg ezt az embert, akkor nem leszek képes elvenni a kincsét. Ekkor elment, és megölte a szomszédját. Amikor rátaláltam ebben az állapotban, én belementem, és íme, már 35 éve benne lakozom.”
Halván ezt Isten szentje, megparancsolta a démonnak, hogy mindjárt távozzon az emberből, és hagyja békén. A démon távozott,  az őrült ember pedig meggyógyult és megnyugodott.

Szent Nikolaj Velimirović „PROLOG” című könyvéből -IK-” Forrás: https://hodigitria.wordpress.com/2012/12/23/sulyos-betegsegeink-buneink-kovetkezmenye/

“A gyermeknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak.”

A túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket

„Egy másik dolog, ami árthat a gyermekeknek: a túlzott dédelgetés, vagyis a túlságos gondoskodás, a szülők állandó nyugtalankodása és aggodalma. Hallgassatok meg egy esetet!

Egy édesanya panaszkodott nekem, hogy ötéves gyermeke nem fogad szót neki. Azt mondtam neki: „Te tehetsz erről!”, de nem értett meg. Egyik nap elmentem ezzel az anyukával egy tengerparti sétára autóval. A gyermekét is magával hozta. Kis idő múlva a gyerek kitépte magát az anyja kezéből, és a tenger felé futott. Volt ott egy homokbucka, amely mögött hirtelen kezdődött a tenger. Az anyuka megijedt, már-már azon volt, hogy kiabál vagy odarohan, mert a gyermek a domb tetején állt, és kinyújtott karral egyensúlyozott. Megnyugtattam, és azt mondtam neki, fordítson hátat a gyermeknek, s addig titokban szemmel tartottam a kisfiút. Erre a gyermek elkeserdett, nem provokálta tovább az anyját, hogy rémisztgesse és kiabáljon vele, ahogy eddig tette, hanem szép lassan, nyugodtan lejött a dombról, s visszatért hozzánk. Ez volt a történet vége. Akkor az édesanya megértette, milyen a helyes nevelés.

Egy másik anyuka egyetlen fiára panaszkodott: nem eszik rendesen, és különösen a joghurtot nem kéri. A kisfiú hároméves lehetett, és mindennap gyötörte az édesanyját.Azt mondtam neki:

A következőt tedd: vegyél ki minden ételt a hűtőből! Töltsd meg néhány adag joghurttal! Ti szülők is néhány napig szenvedni fogtok. Ha eljön az ebédidő, adj neki joghurtot! Nem fogja megenni. Este add neki ugyanazt, másnap ugyanazt. Végül majd megéhezik, és egy kicsit megkóstolja. Sírni, kiabálni fog, de viseljétek el. Azután szívesen megeszi majd.

Így is történt, és a joghurt lett a kisfiú kedvenc étele.

Nem nehéz dolgok ezek, mégis sok édesanyának nem sikerül, és nagyon rossz nevelést ad a gyermekeinek. Az anyukák, akik folyton a gyermekek nyakán ülnek, és elnyomják, vagyis agyondédelgetik őket, félreértik a feladatukat. Hagyni kell a gyereket, hadd intézze egyedül életét! Így lesz jó anya. Ha folyton a nyakukon ülsz, a gyerekek ellenállnak.Ellustulnak, elpuhulnak, és mindig sikertelenek lesznek az életben. Ez a túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket.

Pár nappal ezelőtt egy elkeseredett anyuka jött hozzám, mert a gyermeke ismét sikertelen egyetemi felvételi vizsgát tett. A gyermek kitűnő tanuló volt az általános iskolában, jeles a gimnáziumban, és kitűnő lett a líceumban. Mégis sikertelen felvételit írt, nemtörődömséget és furcsa ellenállást tanúsított.

„Te tehetsz erről- válaszoltam az anyának-, pedig tanult asszony vagy! Mi mást tehett volna a gyerek? Kényszerítés, kényszerítés, kényszerítés egész évben: -Legyen az első, ne hozz ránk szégyent, szerezz magadnak előkelő helyet!…- Most elege lett az egészből, nem akar semmit. Hagyd abba a kényszerítést és a kényeztetést, s meglátod, hogy a gyerek visszanyeri egyensúlyát. Akkor fog előrelépni, ha szabadon engeded.”

A gyereknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak. Az anya ne csak fizikailag, hanem imádságával is ölelje át gyermekét. A gyermek lelke mélyen érzi az ima ölelését, amelyet titokban küld felé az édesanyja, s amellyel maga felé vonzza. A gyermek biztonságot, bizalmat érez, ha anyja folyamatos, kitartó, meleg imádsággal titokzatosan amgához öleli, és megszabadítja mindattól, ami őt nyomasztja.”

Részlet Áthoszi Porfíriosz atya tanításai, 186-188.o.

„A bűnbánó szív elérése nem egy nap alatt történik”

A bűnbánó lélek

„Arra tekintek, aki szegény, aki megtört lelkű, és rettegi szavaimat”(Iz 66,2)

„Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és arcomat a leköpdösőknek, arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat” (Iz 50,6-7)

„Megkínoztás, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját” Iz 53,7)

„Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11,29)

Ha lehetséges lenne, akár csak egy pillanatra felfogni Isten valóságát és a vele való kapcsolatunkat, akkor rögtön felfedeznénk saját lelkünk valóságát és látnánk, hogy mennyire semmik vagyunk Isten mérhetetlen és végtelen dicsőségéhez képest.

Ez történik a szenteknél. Alázatuk intenzitása, saját maguk semmibe vétele és megalázása és a kitartó bűnbánat a méltatlanságuk miatt ennek a felfedezésnek az eredménye. Így ha mi megpróbálnánk birtokolni ezeket a tulajdonságokat, és magunknak tulajdonítanánk azokat, mielőtt előre haladtunk volna a kegyelemben, és felfogtuk és felfedeztük volna az igazságot, hogy kik vagyunk valójában, ezek nem csak hamisak lennének, hanem pont ellentétes irányba vezetnének bennünket, mint ahogy szerettük volna.

Ami a szenteket és azokat, akik előre haladtak a kegyelemben rávitte az alázatra, megsemmisülésre és megalázkodásra, nem ezeknek a belső szépsége volt, sem a vágy, hogy elérjék és felékesítsék magukat velük, hanem lelkük valóságának felfedezése az isteni fényben.

Az alázat nem azt jelenti, hogy bűnösnek képzeljük, miközben belül igazából nem érezzük magunkat annak. Ez eltávolítana bennünket a valódi saját lelkiismerettől, és messzire vinne bennünket az igazi alázattól. A lélek helyes bűnbánata abból a meggyőződésből származik, hogy megharagította Istent. Miközben volt lehetőségünk, hogy elnyerjük a kegyelmet, és előre haladjunk benne, íme a szabadsággal teli világ iránti szenvedélyt és pusztulást választottuk az önszeretetünk és a testnek tett engedmények miatt.

Az emberi természet, ami a világhoz tartozik, a világ dolgait szereti, önmagától nem tudja szeretni Istent, csak a kegyelem közreműködése által. Hányszor de hányszor érez egy ismeretlen, Isten utáni fájó szomjúságot. Ez a néma kiáltó szó nem más, mint a benne lévő isteni pecsét kiáltása.

Ezt a lelkén viselt isteni pecsétet a Szentlélek működése által tudja megújítani, ha megerősödik, és felül tud kerekedni a világon. Ennek feltétele az egészen alázatos és bűnbánó lélek. Erre csak a szeretet fényében és az Isten utáni heves vágyban, a bűnök miatti lelkiismeret furdaláson keresztül van lehetőség. A bűn nélkül, ami megrontotta a természetünket, zavartalanul élhetnénk Isten szeretetének tiszta fényében, de a bűn miatt magasztalásunkba a szomorúság és a pusztulás iránti szeretetünk hangja vegyül.

Isten előtt leplezetlenül, meztelenül állnak bűneink, tévedéseink és gondolataink. Ki merészkedne arra, hogy megpróbálja Istent megtéveszteni? Szent Pál apostol azt mondja: „Ne vezessétek félre magatokat: Istent nem lehet kijátszani” (Gal 6,7).

Annak a valóságnak megfelelően, amilyenek vagyunk, az Istennel való kapcsolatunknak az alázatos szívből, és az egészen bűnbánó lélekből kell kiindulnia. Csak így válhat valódi kapcsolattá.

Az egyik ok, ami miatt szégyenkeznünk kell és teljesen lesújtottnak kell lennünk: miközben megszegjük Isten törvényeit és vétkezünk ellene, ő mindvégig gyengéd szeretettel tekint ránk és soha nem hagy el bennünket. Hogy is ne telne meg a lélek bűnbánattal, amikor látja Isten szeretetének végtelenségét, ami odáig ment, hogy megalázza magát és megöljék a kereszten? És kinek a keze által? Talán nem az emberiség keze által, amelynek te is, én is tagjai vagyunk? Már ez az egyetlen tett, hogy szemléljük Isten megtestesülését, és hogy elszenvedte, hogy az emberek keresztre feszítsék elég ahhoz, hogy inkább, mint valaha, megvetésre méltónak találjuk szívünket.

A bűnbánó szív” elérése nem egy nap alatt történik, és nem lehet könyvekből megtanulni. Ehhez Istennel való mély kapcsolatra és vele való életre van szükség. Ez kezdetben nehezen megoldhatónak és fárasztónak tűnik, mert magában hordozza az „én” elleni belső küzdelmet, és mert rávilágít az önszeretetünkre. De egy bizonyos idő elteltével, amikor a lélek megtisztul a hamis nagyságtól és az állítólagos méltóságától, eluralkodik benne a bűnbánó élet, és mint egy súlyosan áradó himnusz, fölzeng benne és hívja, hogy közeledjen Istenhez, egyre jobban verjen benne gyökeret, és egészen pihenjen el benne.

A bűnbánó lélek telis-teli van békével. Lassacskán, ahogy előrehalad a kegyelemben és a tökéletességben, erőfeszítés nélkül halad előre az alázatban. Olyan bántó már számára mindeneltévelyedés a gőg, a hamis nagyság, vagy önteltség irányába, mint ahogy egy tapasztalt muzsikus fülét nagyon zavarja a hamis hang.”

Részlet Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában, 181-183.o.

„Ez marad a feladatunk mindaddig, míg szentélyünkbe nem hatol Isten tüze.”

„Minden Istennek tetsző tevékenységünkben három vermet ásnak nekünk a démonok: Először arra törekednek, hogy a jó megvalósulását megakadályozzák, másodszor, első vereségünk után, hogy az ne Isten akarata szerint valósuljon meg; ha pedig ettől a céljuktól is elestek a gazok, akkor szép csöndben lopakodnak lelkünkhöz, és boldognak neveznek bennünket azért, mert mindenben Istennek tetsző életmódot folytatunk.

Az elsőnek az ellenszere a buzgóság és a halál gondolata, a másodiké az alárendeltség és a megvetett állapot, a harmadiké pedig, hogy mindig magunkat hibáztatjuk.

Ez marad a feladatunk mindaddig, míg szentélyünkbe nem hatol Isten tüze. Akkor ugyanis már nem marad bennünk bűnnel szerzett hajlamokból folyó kényszer; mert „a mi Istenünk tűz”, mely mindenestűl megemészti a szenvedélyt, az indulatot, a szerzett bűnös hajlamot, az érzéketlenséget, a belső és külső, érzéki és szellemi vakságot.A démonok viszont épp a mondottak ellenkezőjét szokták tenni. Mert amikor a lelken úrrá lesznek és elménk világát is megzavarják, nincs már bennünk nyomorultakban józanság, nincs belátás, nincs önismeret, nincs szégyenérzet, hanem csak közöny, érzéketlenség és elvakultság.

Részlet Létrás Szent János: Mennyekbe vezető létra, 26.fejezet, 170.o.

„A testi betegség idején ugyancsak szükségünk van önuralomra”

A testi betegség idején ugyancsak szükségünk van önuralomra, mert ha a démonok látják, hogy ágynak estünk, és egy ideig gyöngeségből képtelenek vagyunk önmegtagadást gyakorolni ellenük, akkor igyekeznek súlyos kísértésekkel ostromolni. A világban élők között a harag démona szegődik társul a beteghez, néha pedig még a káromlásé is. A világtól távol élők között azonban a betegekre, ha jól el vannak látva a szükséges dolgokkal, a torkosság és a bujaság vár, ha viszont kietlen, küzdelmes helyeken tartózkodnak, a fásultság és a hálátlanság zsarnoka áll lesben.”

Részlet Létrás Szent János: Mennyekbe vezető létra, 26. fejezet, 172.o.