A
Keleti Egyház szerzetesatyáinak tanításai az imádságról
Egyiptomi
nagy Makáriosz (390)
A Lelki
Beszédekből (1)
A szív ébersége megszabadítja
a lelket az ártalmas elkalandozástól, mert megóvja a testet és a
gondolatokat a világi szórakozásoktól.
Az
igazi imádság föltételei a következők:
az embernek uralkodnia
kell gondolatain, és
a szív nagy békességével, melyet semmi külső behatás nem zavar
meg, kell átadnia
magát az imádságnak. Vállalnia
kell a harcot gondolataival, el kell űznie a rossz gondolatok
tömegét, melyek megakadályozzák abban, hogy Istenhez forduljon.
Nem engedhet nekik,
hanem rendet kell vinnie közéjük,
miközben különbséget tesz a tisztán természtes és a gonosz
között. A léleknek,
mely a bűn törvénye alatt áll, szinte
egy olyan folyón kell átmennie,
amelynek partját nád, bozót és tövis nőtte be. Ha át akar
jutni, gondosan használnia kell a kezét, és erővel el
kell távolítania az akadályokat, amelyek szembenállnak vele. Így
kell utat törnie a léleknek az ellenség féktelen gondolatain
keresztül. A lélek
nagy buzgósága és ébersége kell ahhoz, hogy megkülönböztesse
azon gondolatokat, amelyek az ellenség hatalma által nyomulnak be.
Mindazoknak, akik az Úristenhez
akarnak közeledni, a legnagyobb nyugalomban és mély békében kell
imádkozniuk és a szív erejével és józan gondolkodással minden
oda nem illő és zavaros beszéd nélkül az Úrra kell
összpontosítaniuk figyelmüket.
Ha imádkozni akarsz, tekints
szívedbe és lelkedbe, és szilárdan határozd el, hogy csak tiszta
imádságot engedsz felszállni az Úrhoz. Gondosan
ügyelj arra, hogy semmiféle akadály tisztátalanná ne tegye
imádságodat. Lelkednek úgy kell Istenre figyelnie, mint a
földmívesnek földjére, mint a férjnek feleségére. Amikor
imádkozol, senkinek se engedd, hogy elrabolja imád
összeszedettségét.
A fogat a kocsis hatalmában
van, aki keményen tartja kezében a gyeplőt. A lélek és a
lelkiismeret irányítja a helyes útra, és vezeti a szívet,
őrködik a természetes gondolatok fölött, amelyek föltámadnak
benne. A léleknek különböző képességei vannak, jóllehet a
lényege osztatlan.
A kereskedők azt keresik az
egész világon, hogy hol tehetnek szert haszonra. Így igyekeznek a
keresztények is a Szentlélek erejével az erények köteléke révén
összegyűjteni a világszerte kóborló gondolataikat. Ez
a legszebb és legigazibb hivatásuk. A
Szentlélek erejének van meg ugyanis az a hatalma, hogy a
szívet, melyet szétzilál az egész világ, egyesítse az Isten
szeretetében, hogy így az örökkévalóságra irányítsa.
Nem szükséges semmiféle
hagyományos szokással kezdenünk az imádságunkat: sem
meghatározott testtartással, hallgatással vagy akár meghajlással.
Inkább a lélek
megfeszített józanságával arra kell ügyelnünk, hogy
megérezzük azt a pillanatot, amelyben közeledik hozzánk az Isten,
amelyben ráhatásával meglátogatja az Ô útján járó lelket.
Sem hallgatás, sem kiáltás, sem izgalom nem szükséges az
imádsághoz, ha a lélek valóban Istenhez van bilincselve.
Csak egészen szabaddá kell tennie magát a léleknek az állhatatos
fohászkodásra és a Krisztus iránti szeretetre anélkül, hogy
gondolataink elszórakoznának és elkalandoznának.
Együttműködésünkben a
legtöbb, legnagyobb, amit tehetünk: állhatatosság az imádságban.
Ezáltal tudunk mindennap minden erényt kérni Istentől, és meg is
szerezni azokat. Akik méltónak bizonyulnak hogy egyesüljenek az
isteni jósággal, azok attól megkapják a Szentlélek
működése által az Istennel való, kimondhatatlan szeretetben
történő lelki beszélgetés kegyelmét. Aki nap nap után
állhatatosságra kényszeríti magát az imádságban,
szinte felemésztődik a lelki szerelemben, az Isten utáni
vágyakozásban, lángra lobban az Isten után epedő kívánságtól,
és elnyeri a tökéletes szentség lelki kegyelmét.
Valamennyiünknek meg kell
vizsgálnia magát, törékeny edényében vajon kincset talál-e;
vajon a lélek bíbor köntösbe öltözött-e; vajon látta-e a
királyt; vajon megnyugodott-e mellette, vagy a külvilágban
kóborolt ebben a pillanatban is? A lélek ugyanis a képességek
teljességével rendelkezik, és kiapadhatatlan mélysége van.
Makáriosz mondta ezt is (2): “A
lélek, amely elhanyagolja az Isten jelenlétét,
érzelemhullámzásba és szenvedélyes vágyba kerül.”
Az egyiket “állatias”-nak, a másikat “ördögi”-nek
nevezte. Amikor előtártam csodálkozásomat, hogy miért nem tud az
emberi lélek mindig Istennél időzni, ezt mondta: “A
lélek minden Isten dicsőségére végzett cselekedet
és gondolat által Istennél van.”