December 8-án, a Szent Miklós-székesegyház búcsúján Szocska A. Ábel püspök Szent Miklós-díjat adott át dr. Obbágy Veronika tüdőgyógyásznak az egyházmegyéért végzett munkájának elismeréseként. A nemrégiben megjelent 2020-as Görögkatolikus Kalendáriumban nyomtatásban olvasható interjúval gratulálunk a doktornőnek kitüntetéséhez.
Részlet az interjúból: Forrás: https://www.nyirgorkat.hu/?q=hir&id=3448
„Korábban így nyilatkozott egy interjúban: a hitét inkább megerősítette a tudomány, minthogy szkeptikussá tette volna. Hogyan?
Két csalódás volt életemben. Az egyik a rendszerváltás után, mert azt hittem, ha már nem tiltott, mindenki menni fog templomba, de az emberek mégsem kezdtek tömegesen járni.
A másik, hogy amikor valaki elvégez egy orvosi egyetemet,
belelát az emberi test működésének csodájába, hogy lehet az,
hogy mégsem veszi észre az Alkotót. Pedig már Szophoklész is
megmondta: „Sok van, mi csodálatos,
de az embernél nincs semmi
csodálatosabb.”
A konferenciákon még mindig tudnak újabb és újabb felfedezéseket bemutatni pl. a sejten belüli szerveződéről. Hogyan állhatott volna össze ez a rend magától? Ezek a csodálatos felfedezések számomra a hitemet erősítik, s mindig azt élem meg, hogy a Jóisten teremtő tevékenységének eredményei vagyunk. Én a rendet látom, melyet, ha megsérül, nehéz helyrebillenteni.
És hogyan látja Isten akaratát a betegségekben, gyógyulásokban?
Édesanyám a vége felé folyamatosan imádkozott. Úgy tapasztaltam, van három, négy kedvenc imája. Az egyik a Mélységes bölcsességgel kezdetű, a temetési szertartás egyik tropárja. Az első fele nem is a halottakról szól, hanem az embert szerető Isten bölcsességéről, mellyel az üdvösségünkhöz hasznos dolgokat megadja számunkra.
Mélységes bölcsességgel mindeneket intéző egyetlen Teremtőnk, * ki mindnyájunknak azt, ami hasznos, emberszeretőleg megadod, * nyugtasd meg a te elhunyt szolgáidnak lelkét, *’ mert benned helyezték bizodalmukat, Alkotó Urunkban és Istenünkben.
A keresztekre ugyanez érvényes. Az Isten olykor megengedi, olykor nem, hogy megtörténjen velünk a baj, de akármilyen keresztet is ad, szeret minket. A betegséget is hasznosnak tartja: van oka annak is, ha hamarabb elvesz egy életet. Működik a szabad akarat, de az Isten tervez velünk.
Úgy veszem ki szavaiból, hogy ha történetesen nem tud meggyógyítani egy beteget, akkor is van vigasza. Hogyan éli meg kudarcait a munkában?
Mivel empatikus vagyok a betegekkel, magam is sokszor elérzékenyülök. De én csak eszköz vagyok a Jóisten kezében. Mindenki tegye a dolgát: én is teszem a dolgom, minden tudásomat latba vetve gyógyítok, de az Isten terve valósul meg életünkben.
Apám azért lett pap és nem orvos, mert hallotta egyszer, amint az orvos kijött egy betegtől és ezt mondta a papnak: „én már nem tudok többet tenni, te jössz”.
Olyan rákos betegekkel is találkoztam, akiknek emberi számítások szerint egy év sem jutott volna, mégis maradtak még két, három vagy öt évet velünk: ajándékba kaptak még időt az Úrtól. Ezt tartotta számukra „hasznosnak” a Teremtő.
Böjte Csaba atya egyszer azt mondta: „nem rinyálunk, imádkozunk.” Kereszteket csak úgy hordozhatunk, ha kőkeményen imádkozunk és nem rinyálunk.
Van egy pont, amikor már az orvos sem tud segíteni, ám ön a baj megelőzésére is nagy figyelmet fordít munkája során. Hogyan próbálja az embereket az egészségmegőrzésre buzdítani?
Valóban sokkal könnyebb megelőzni, mint betegség után gyógyítani. Annak idején, mikor Magyarországon már nem volt tovább kötelező a tüdőszűrés, én azért küzdöttem, hogy legalább itt, a keleti régióban maradjon meg ez a szűrővizsgálat. Ezt el is tudtam érni, a mai napig működik a stabil és mobil tüdőszűrő szolgálat is.
A magam területén mindent elkövetek, hogy megelőzzük a komolyabb betegségeket: dohányzásról való leszokást támogató csoportos és egyéni tanácsadással; nem engedek ki egy dohányost sem úgy a rendelőmből, hogy el ne mondanék neki egyet-kettőt a bajokból, amit ez a káros szenvedély okoz.
S mindig belecsempészem a Jóistent a beszélgetésbe mondván: „úgy teremtett meg a Jóisten, hogy ha nem bántanánk a szervezetünket, akkor a tüdőnk magától tisztulna”.
Volt-e olyan gyógyulás, amelyben Isten jelenvalóságát látta, esetleg csodaként élt meg orvosi mivoltában is?
Egy biztosan van. A nő minden előkészület nélkül azt mondta a kollégáinak: „na most átmegyek Verához, hogy megvizsgáljon”. Valóban súlyos volt a helyzet: inoperabilis. Mondtam neki, hogy nagy a baj, sürgős kivizsgálás, kezelés szükséges és valószínűleg nem is lehet megoperálni. A válasza így hangzott: „nem baj, én meg fogok gyógyulni”. Akkor megismételtem neki az elmondottakat más szavakkal, hátha nem értette meg. Ennek már több, mint tíz éve. Kapott kemoterápiát, amely műthetővé tette a daganatot. Rengetegen imádkoztak érte, ezt tudom. És az is segíthetett neki, hogy húzott maga köré egy kerítést – persze nem bántva másokat: csak azokkal beszélgetett, azoknak vette fel a telefont, akik pozitív hatással voltak rá. Ma is jól van.
Nem tudhatjuk, kinek, mennyi adatik. Vannak túlélések, amikor időt kap valaki magára, a családjára és alkalmat a fohászkodásra, hiszen ahogy a pócsi kilencedben imádkozzuk: „Aki Őhozzá fordul segítségért, az biztos helyen zörget. A Pócsi Szűzanya nem engedi, hogy egyetlenegy „Mária Segíts!” is hiába szálljon le ajkainkról.” „