Hészükhaszta József (1898-1959): Az Isten megismeréséről
Egy áthoszi lelkiatya levelei (70-74.oldal)
11.levél
„Sok atyát találtam itt, akik gyakorlatban és szemlélődésben gazdag életet éltek
Amikor Urunk szeretete lángra gyújtja az ember lelkét, akkor nem marad meg többé saját keretei között, hanem átlépi a végest. Ezért „kiűzi magából a félelmet” (vö.1Jn 4,18), és akármit ír vagy mond, hajlamos a mértéktelenségre. A kegyelem ilyen pillanatában azonban bármit mond is, semminek tűnik az isteni szeretet perzselő sugarához képest, amit ki tud ebből fejezni. Ezt követően pedig, amikor a szív magához tér, s a felhő eloszlik, akkor kerül elő a körző és a vonalzó, hogy megtalálja a mértéket mindenben.
Mindannak tehát, amit leírtam nektek, egyetlen célja volt: hogy felszítsam lelketek hevét, hogy leggyönyörűségesebb Jézusunk iránti vágyakozásra és buzgóságra biztassalak benneteket, ahogy a hadvezérek is teszik a hadsereggel, amikor elmesélik a legvitézebbek által véghezvitt tetteket, s ezáltal késztetik a többieket arra, hogy bátran harcoljanak.
A szentek életének, számunkra írt és ránk hagyott tanításainak ugyanez a célja. Hiszen a lelken is – mivel így alkotta meg Isten – lankadság és álom vesz erőt, ha nem hallja gyakran ezeket a magasztos és csodálatos dolgokat. Ám csakis ilyen módon: felolvasásokkal és értékes történetekkel űzheti el az ember a feledékenységet, s építheti újjá a régi építményt.
Amikor Áthosz szent hegyére jöttem, sok atyát találtam itt, akik „gyakorlatban” és „szemlélődésben” gazdag életet éltek. Idős és szent emberek voltak.
Ilyen volt Kalinikosz atya, kiváló aszkéta, aki negyven éve élt elzárt remeteéletet. Az értelem tevékenységét végezve megízlelte az isteni szeretet mézét úgy, hogy abból másoknak is haszna származott. Ez az atya megélte az értelem elragadtatását.
Kissé lejjebb élt egy másik, Jerászimosz nevű atya, aki Híosz szigetéről származott, és nagy hészükhaszta, csodálatos aszkéta volt. A belső imát gyakorolta. Megismerkedésünk idején már túl volt a kilencvenedik életévén. Korábban az Illés próféta-csúcson töltött el tizenhét esztendőt, démonokkal harcolva, az időjárás viszontagságaitól gyötörtetve, mégis a türelem rendíthetetlen oszlopa maradt. Szüntelenül folytak a könnyei. Jézus szemlélésében gyönyörködve élte gondtalan életét.
Felettük élt Ignác atya. Régóta vak volt, és éveken keresztül gyóntatott, akkoriban töltötte be a kilencvenötödik évét. Szüntelenül végezte az értelmi imát, és az ima által szájából illat áradt, olyannyira, hogy külön öröm volt a közelében lenni.
Áthoszi Szent Péter barlangjában lakott egy nála is csodálatosabb személy, Dániel atya, a nagy Arszeniosz követője. Egész életében elvonultan élt, teljes csöndben, és végezte a liturgiát. Hatvan éven át nem volt olyan nap, hogy megfordult volna a fejében, hogy elmulassza az isteni liturgiát. Nagyböjtben mindennap előreszentelt liturgiát végzett. Igen hosszú élete utolsó napjáig sohasem volt beteg. Az általa végzett liturgia mindig három és fél- négy óra hosszúra nyúlt, mivel a szív töredelmétől szinte képtelen volt kiejteni a fennhangon mondott papi imákat. A könnyei minden alkalommal teljesen eláztatták a földet a lábai előtt, ezért nem szerette, ha idegen is jelen volt a liturgián, nehogy meglássák, hogyan szolgál. Nekem azonban – hosszas kérlelés után – megengedte, hogy jelen legyek. Minden egyes alkalommal, amikor ellátogattam hozzá, három órát gyalogoltam az éjszakában, hogy jelen lehessek ezen a – valóban félelmetes – „isteni színjátékon”. Egy-két szót szólt hozzám az oltárból kifelé jövet, nyomban utána elvonult, és nem is láttam őt másnapig. Élete végéig végezte az értelmi imát és az egész éjszakán át tartó virrasztást. Ezt a rendtartást én is átvettem tőle, és nagy hasznomra lett. Mintegy nyolcdekányi kenyeret fogyasztott naponta, s a liturgiát végig elragadtatásban végezte. Anélkül pedig nem fejeződött be istentisztelet, hogy a föld a lábai előtt sártengerré ne vált volna.
Voltak még sokan mások is, akik szemlélődésben éltek. Nem voltam méltó, hogy találkozzam velük, mert egy-két évvel ideérkezésem előtt elhunytak. Így azután csodálatos tetteikről szerezhettem már csak tudomást, mivel abban leltem minden örömet. Lépésről lépésre bejártam a hegyeket és a barlangokat, hogy ilyen emberekre leljek. Mivel lelkiatyám jóságos és egyszerű ember volt, miután elkészítettem számára a ételt, áldást kaptam tőle, hogy lelkem hasznára keresésükre induljak. Mire eltemettem őt, már az egész Áthoszt teljesen átkutattam.
Az egyik remete egy barlangban élt, s naponta hét ízben sírásra fakadt. Ez jelentette szolgálatát. Éjszakánként folyamatosan hullottak a könnyei. Párnája állandóan nedves volt. Segítője, aki naponta kétszer-háromszor felkereste, mivel az atya nem akarta, hogy a közelében legyen, nehogy félbeszakítsa gyászát, ezt kérdezte tőle:
- Atyám, miért sírsz annyit?
- Gyermekem, amikor az ember Istent szemléli, szeretetétől elerednek a könnyei, és meg sem lehet őket állítani.
Voltak más, kevésbé jelentős személyek, mint például Kozma atya és a többiek, voltak azonban nagyok is, akikről ha az ember írni szeretne, egész halom papírra volna szüksége. Ők már mind eltávoztak innen, és „odaát” örökké élnek.
Manapság nem sokat hallani ilyenekről. Hiszen olyan sok aggodalom és anyagi gond kerítette hatalmába az embereket, valamint a józanság (népszisz) iránti megvetés, hogy sokan nemhogy nem akarják azt felkutatni, megtanulni, gyakorolni, de még ha hallanak is valakitől ilyesmiről, rögtön ellenségessé válnak irányában.
Hasonlatossá vált ez a kor a pogány és bálványimádó időkhöz, amikor is ha valaki megvetette a bálványokat, megkövezték vagy más szörnyű halálnak adták át. Mostanában a különféle szenvedélyek foglalják el a bálványok helyét, ha pedig megrovod vagy elítéled azt a szenvedélyt, amelyről látod, hogy erőt vesz egyeseken, mindnyájan kiáltozni kezdenek:”Kövezzétek meg őt, hiszen megvetette az isteneinket!”
Végül pedig: mivelhogy senkit sem fogadok, s ebben nem teszek kivételt, másrészt pedig azt sem akarom hallani, hogyan él a világ, és mit cselekszenek a szerzetesek – ezért azután állandóan ítélkezésük célpontjává válok. S éjt nappallá téve könyörgök az atyákért, és szüntelenül azt bizonygatom nekik, hogy igazuk van, és csakis én tévedek, ha megbotránkozom rajtuk. Hiszen ők úgy látnak, ahogy Isten megadta nekik. Nem vagyok igazságtalan vagy ítélkező, ha azt kérdem, vajon miért nem látnak úgy, ahogy én látok?
Bárcsak Isten mindannyiunknak irgalmazna a szent és istenhordozó atyák imái által!”
„Hészükhaszta: („csöndességben élő”), általában a remeték elnevezése az áthoszi terminológia szerint, ahogy itt is ebben az értelemben áll, de áttételesen olyan szerzetesekre is használják, akik ugyan nem remeteségben élők, de megkapták a szívima vagy a folyamatos imádság ajándékát. A remete tanítványokat fogadhat, ahogy ezt Hészükhaszta József atyánál is látjuk.” (338.oldal)
