„Az ikon hamisan létezik a múzeumban, mert ki van szakítva természetes, istentiszteleti kontextusából”

Részlet Lepahin Valerij: Az óorosz kúltúra ikonarcúsága, 45.oldal

Hogy a szertartásban megvalósuljon a művészetek szintézise, mindenképpen szükséges egyrészt, hogy az ember ne csupán szemlélője , hanem résztvevője legyen annak, másrészt, hogy a legteljesebb mélységében értsük, a templomi művészetet, szertartást. Az első feltétel hiányának az lesz a következménye, hogy a szertartás szimbolizmusa elveszti ontologikus és antinómikus jellegét, s így csupán színházi előadássá válik, az utóbbi feltétel hiánya pedig „a művészi egész teljességének és tökéletességének” a megszűnéséhez vezet. A templomi művészet és szertartás szintézisekor nem csupán arról van szó, hogy minden kölcsönösen alá van egymásnak rendelve; éppen ezért „ a templomtól elválasztva az ottani mozzanatokat, azok legfeljebb csak hamisan léteznek”. Például az ikon hamisan létezik a múzeumban, mert ki van szakítva természetes, istentiszteleti kontextusából ; más művészeti ágaktól elválasztva értelmeződik; gyertyák és mécsek fénye helyett a színt és a „a tónusok egyensúlyát” tönkretevő elektromos fény világítja meg; nem részese a szertartásnak, s nem övezi tiszteletteljes, istenfélő figyelem. Mindezt elmondhatjuk bármely más, a maga környezetéből kiszakított egyházi művészeti ágról is.”

Részlet Baán István: „Uram Tehozzád kiáltok!”, 57-59.oldal

A templom az emberszerető Isten művét akarja szimbolizálni, ezért a VII. században Hitvalló Maximosz, aki nagy teológus volt, az egyik művében elmondja, hogyan is kapcsolódik egymáshoz a liturgia és a templom. Mivel abban a korban a teológiai viták Jézus Krisztus személye körül forogtak, az istenség és emberség viszonya körül, ezért ezeket a gondolatokat még inkább kiemeli a templomnál, és azt mondja, hogy a templom mindig egység és kettősség. Egység, hiszen azt mondja el, hogy Isten egy. Ugyanakkor azonban ez az Isten emberré lett. Amikor kettősségről beszél, mindig a templom szentélyéről és hajójáról beszél. Hozzá kell tenni, hogy a fal, a képállvány nem egy abszolút szeparációt jelez: vannak rajta ajtók, amelyek kinyílnak, lehet rajtuk közlekedni, át lehet látni, tehát amennyire építészetileg lehetséges, egyszerre tölti be az összekötés és az elválasztás funkcióját. Ebből az olvasható ki, hogy Isten a láthatókból és a láthatatlanokból álló világ Teremtője.

A láthatatlan világ jelképe a szentély, a láthatóké a hajó. A világ ilyen egységet alkot, mindkettő ugyanolyan fontos benne. (Majd láthatjuk, hogy a liturgiában milyen fontos szerep jut az angyaloknak és a láthatatlan Egyháznak.) Amikor pedig eljött Isten egyszülött Fia, akkor emberré lett ugyan, de megőrizte istenségét is. Ennek a titka ugyanígy a kettősségben jelenik meg: Krisztus isteni természetét mutatja a szentély, emberi természetét pedig a hajó. De az ember is kettős: lélekből és testből áll. S végül még egy jelentést említ: a Szentírásnak is két értelme van, az egyik a szó szerinti értelem, ez látható, a „betű”, vagyis a hajó, a másik pedig a szellemi vagy lelki értelem, amely a szó szerinti mögött rejtőzik, és ki kell bontani. Tehát aki belép a templomba, arra egyszerre zúdulnak ezek a dolgok, itt kell elhelyeznie saját magát. Ha belép, meg kell találnia a helyét, ugyanakkor ez a hely nem statikus, hanem dinamikus: történések, mozgások színtere, ami azt jelenti, hogy a látható és a láthatatlan, az isteni és az emberi, a szellemi és a szó szerinti mind-mind dinamikus egységben van egymással, és ebbe a dinamikába kapcsolódik bele a hívő. Miből látható ez? Magáról a képállványról, amely nem üres fal, hanem képek vannak rajta, nem is akármilyen sorrendben. A képek fontos szerepet játszanak itt, bár meg kell, hogy mondjam, hogy kezdetben még nem így volt.”