„Charbel atyának tüzes és lelkes természete, emellett vasakarata volt, így uralkodni tudott a hajlamain és az érzelmein. Ezt mondta:
- Testvérem, az élet megtévesztő. Aki elszántan és nagy bizalommal kéri az ő kegyelmét, nem fog csalódni. Kérd, hogy adja meg neked mindazt, amire szükséged van!
Örült, ha szolgálatot kértek tőle, s nemcsak amikor az elöljáró atyák és szerzetestársai szóltak neki, hanem akkor is, ha a kolostor segítői kívántak valamit: ha egy alkalmazott azt kérte tőle, vigye máshová a szerszámokat, késlekedés nélkül teljesítette.
Egy alkalommal egy férfi érkezett a kolostorba. Azon a szentmisén vett részt, amelyet a környék földműveseinek tartottak minden vasárnap és ünnepnapon. A botját a templom bejárata mellett hagyta, és bement a misére. Ez abban az időben volt, amikor Charbel atya még nem a remeteségben élt. Szentmise után a férfi nem találta a botját. Hangosan kiabált és szitkozódott. Charbel atya kijött a templomból, és nagyon kedvesen, szelíden így szólt hozzá:
- Testvérem, itt a kolostorban senki sem kiabál hangosan.
A férfit erre már végképp elöntötte a méreg, s annál jobban kiabált:
- Ellopták a botomat! Lehet, hogy mégis tolvajok vannak a kolostorban?
Charbel drűsen mosolyogva így válaszolt:
- Nem, testvérem. Nálunk nincsenek tolvajok. Nézd csak, itt van a templom bejáratánál ez a faragott kőből készült edény. Mióta elkészült, itt áll, és senki sem vitte el. A férfi megszégyenülten hallgatott el. Mindazok, akik fültanúi voltak e jelenetnek, nagyokat kuncogtak, hiszen az a kőtárgy több mint tíz mázsát nyomott. Olyan nehéz volt, hogy húsz ember sem bírta volna megmozdítani. „
Részlet Szent Charbel (1828-1898), a teljesség zarándoka, 79-80.oldal