Egyszer egy jóravaló család meghívta Giovanni Tamietti kispapot, hogy töltsön el velük egy napot. Don Bosco, ismerve a család feddhetetlenségét, jóváhagyta a látogatást. A megbeszélt napon a kispap, akiből később erényes és nagy tudású atya lett, jelentkezett Don Boscónál, hogy elköszönjön tőle, de ő épp el volt foglalva. Ezért Don Rua kívánt neki jó utat, s ő küldte szívélyes üdvözletét a derék családnak.
Délután, két-három óra körül azonban Don Bosco sürgősen hivatta a kispapot. Aggodalmaskodva kezdte kerestetni egymásra, mire Don Rua meglepetten emlékeztette őt, hogy hisz megadta neki az engedélyt az elutazásra.
- Igen, de most már azt szeretném, ha itt lenne…
Don Bosco izgatottsága megdöbbentette a rendtársakat, akik hozzá voltak szokva végtelen nyugalmához.
Másnap visszatért a kispap, és sietve figyelmeztette mindenki, hogy keresse fel nyomban Don Boscót. Az felrohant hozzá, és térdre borult előtte. Nem szóltak egymáshoz, Don Bosco csak nézte őt szeretetteljesen mosolyogva, majd homlokára tette kezét.
Hogy mi történt valójában? Az oly nemes családba épp azon a napon érkezett egy kétes erkölcsű idegen, aki szemeit a kispapra vetette. Rendkívüli veszélynek tette ki őt. Ki tudja, mi történik, ha az utolsó pillanatban egy mennydörgéshez hasonlatos robaj nem figyelmezteti a ifjút…
A kispap elmesélte, hogy csak a csoda menekítette ki gonosz karmai közül.
(vö. Francesia, Vita breve e popolare di Don Bosco,225)
Részlet Michele Molineris: Napról napra Don Boscóval című könyvből, 191.oldal