„A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.”

A lelki élet kezdete: harc a szenvedélyekkel

“Az aszketikus antropológia keretében pár szót kell ejteni arról, hogy miben áll a lelki ima lényege, és milyen gyümölcsei vannak. Az imádkozó szerzetes, miközben figyelmét szívében összpontosítja, arra törekedik, hogy értelmét minden gondolattól tisztán megőrizze. Ezek lehetnek természetes gondolatok, amelyek az ember földi létének a velejárói, ám lehetnek olyanok is, melyek démoni hatás következményei. Az imádkozó szerzetes saját adottságától függően egy bizonyos időre lemond természeti szükségleteiről, a démoni eredetű gondolatokat pedig teljességgel kizárja. Ez azt eredményezi, hogy imádság közben az értelem mind a természetes, mind a démoni gondolatokat elutasítja.

Démoni hatás alá kerülve az ember elveszíti azt a szabadságát, amellyel isteni hasonlósága folytán rendelkezik, s így elszakad az Istenben való élettől. Ez az állapot szenvedéssel jár, és nem véletlen, hogy az aszketikus hagyományban „szenvedélynek” nevezik. Az elnevezésben kifejezésre jut a szenvedésnek az a vonása, amely egyrészt passzivitást, sőt rabságot jelent, másrészt pusztulást és halált takar: „Aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre” (Jn 8,35). A bűnös szenvedély állapotában a szenvedés kétféle aspektusa van tehát elrejtve: az egyik a leigázottság, a másik a pusztulás, ezért „a bűn szolgájának” nem lehet valóságos ismerete arról, milyen nagy dolgot jelent Isten gyermekének az a szabadsága, amellyel „Isten hasonlatosságára” rendelkezik.

A szenvedélyek vonzerőt gyakorolnak az emberre, ám bármilyen szenvedélyes kép vagy gondolat csak akkor fogan meg és ver gyökeret az ember lelkében, ha ő is akarja, mivel az egész teremtésben nincs olyan erő, mely a szabad embert meggátolhatná abban, hogy ellenálljon valaminek és elvesse azt. Ha azonban valamilyen szenvedélyes gondolat vagy kép meggyökerezik az ember lelkében, kisebb vagy nagyobb mértékben máris „megszállottá” vált. A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.

A szenvedély vonzereje abban rejlik, hogy élvezetet, gyönyört igér, A pusztulás szenvedése nem más, mint a szenvedélyes gyönyör következménye. Ha a szenvedély nem a gyönyör igéretével lépne fel, hanem azonnal szenvedés hozna, nem lenne képes az ember akaratát a maga oldalára állítani. A szenvedélyt mint halált hozó szenvedést csak a lelki ember képes azonnal felfogni, aki megismert az isteni kegyelem életet adó működését, mivel ez a kegyelem viszolygást, sőt „gyűlöletet” ébreszt benne a bűnös hatások iránt.

A lelki élet kezdte – harc a szenvedélyekkel. Ez a harc könnyű lenne, ha kizárólag a gyönyör elutasításából állna. A második szakasz a nehezebb, amikor a ki nem elégített szenvedély a legkülönfélébb bajokkal kezdi gyötörni az embert. Ebben az esetben az aszkétának igen nagy türelemre és kitartásra van szüksége, mivel a szenvedélyeknek való ellenállás jótékony következménye csak később jelentkezik.

Az ember földi létének keretei között rendszerint egy életen át kitart ebben a küzdelemben, ám van két kivételes állapot, amelyet éppen ennek a harcnak a hiánya jellemez. Az egyik a szenvedélymentes emberé, mivel számára semmilyen vonzerőt sem jelent a szenvedély által felkínált gyönyör, és az egész a „puszta gondolat” szintjén marad. Még az is szenvedélymentesnek számít, akit jóllehet gyötörnek a gondolatok, vonzó hatásukra érzéketlen marad. A teljes leigázottság, legyőzöttség állapotát is a küzdelem hiánya jellemzi, ámda azért, mert az ember a szenvedélyes gondolat kialakulásának egyes állomásain nemhogy nem tanúsít ellenállást, hanem maga megy elébe, él vele.

Az embernek a földi lét feltételei között „ártatlan szenvedélyei” is vannak, azaz olyan szenvedések, helyesebben szükségletek, amelyeknek a kielégítése nélkül egyszerűen nem tudna tovább élni. Ilyen a táplálkozás, az alvás és más hasonló dolgok. Az aszkéta szerzetes egy bizonyos időre semmibe veheti ezeket a szükségleteket, és ha kielégítésük hiánya betegséggel fenyeget, az adott pillanatban – amennyiben eltökélte, hogy nem hallgat a fenyegető szóra – a halállal kell szembenéznie. Ámde a tényleges halál rendszerint nem következik be, sőt Isten még jobban oltalmába veszi az embert. Ez a bátor elszántság elengedhetetlen, különben még egy rövid időre sem volna képes az ember megszabadulni a kisértő gondolatoktól.

Amikor az értelem a szív mélyére ereszkedik, ebben az imádságos alámerülésben minden látható vagy gondolati képtől megszabadul. Csakis ebben a tisztaságban állhat Isten elé. Az, ami e képektől mentes mélységből születik – jóllehet később valamilyen gondolati formát vagy más alakot ölt -, már nem szenvedély, hanem valódi élet Istenben.

Ebben az állapotban nyilvánvalóvá válik, hogy a lélek természetszerűleg Isten felé törekedik, Hozzá hasonló és természete szerint szenvedélymentes.

A kegyelemben való részesedésnek, majd az attól való megfosztottságnak a váltakozó állapotában az emberben az a szilárd meggyőződés alakul ki, hogy „önmagában nincs élete”, hogy élete csak Istenben van, rajta kívül pedig a halál van. Amikor a lélek abban a kegyelemben részesül, hogy meglátogatja az isteni fény, akkor valóban örök életet él, azaz Istenben él. Ahol pedig Isten van, ott szavakkal ki nem fejezhető szabadság van, mivel az ember számára megszűnik a halál és a félelem.”

Részlet Szofronyis (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka, 154-156.o.