„Jerondasz, az egész családnak együtt kell este imádkozni?
A felnőttek viselkedjenek nemes lelkűen. Ők imádkozzanak, és a kicsinyeknek mondják: „Ha akartok, maradjatok egy kicsit”. Ha már egy kicsit nagyobbak a gyerekek, lehet egy rendszerük, 15 perc a nagyobbaknak, 2 vagy 5 perc a kisebbeknek és utána amennyit akarnak ők. Ha a szülők erőltetnék, hogy a teljes esti imádságon (apodipno) részt vegyenek, rosszul viselnék. Nem kell őket kényszeríteni, mert ők még nem értették meg az erejét és az értékét az imádságnak. A szülők, tegyük fel ehetnek babot és húst, mindenféle nehéz ételt. Amikor azonban a kisgyermek még csak tejet iszik, fogják neki mondani, hogy egyen húst, mert jobban erősít? Lehet hogy jobban erősít, de szegény gyermek nem tudja megemészteni. Ezért eleinte egy kevés húst adnak neki szafttal, hogy akarjon újra enni.
Jerondasz, néha a felnőttek is olyan fáradtak este, hogy még az esti imádságot sem tudják elvégezni. Ha nagyon fáradtak vagy betegek, akkor mondják csak el a fele imát, vagy legalább egy „Mi Atyánkot”. Ne hagyják el teljesen az imádságot. Ahogy a háborúban is, ha egyedül maradsz estére egy magaslaton, ellenségektől körbe zárva, leadsz pár lövést, hogy elijeszd a támadókat, elvéve így kedvüket a rohamtól. Így ők is hadd eresszenek el pár lövést, hogy megijedjen az ördög és elmenjen.
Az imádságnak nagy ereje van a családban. Ismerek két testvért, akik nem csak azt érték el imájukkal, hogy ne váljanak el szüleik, akiknek problémájuk volt egymás közt, hanem még szeretetteljesebbé tették őket. Nekünk az édesapánk ezt mondta:„Nem tudom mit fogtok csinálni, de naponta kétszer jelentkezni kell az Istennél, hogy tudja hol vagytok”. Minden reggel és minden este imádkoztunk az Ikonok előtt együttesen, az apám az édesanyám és a gyermekek és végül leborultunk a Krisztus Ikonja előtt. Amikor pedig valami probléma volt a családban, imádkoztunk, hogy megoldódjon. Emlékszem egyszer, mikor megbetegedett a legkisebb testvérünk, az apám mondta: „Gyertek kérjük meg az Istent, hogy vagy gyógyítsa meg, vagy vegye magához, hogy ne szenvedjen”. Mind imádkoztunk, és megygyógyult. De az asztalnál is mind együtt ültünk. Először imádkoztunk, és utána kezdtünk enni. Ha valaki az asztali áldás előtt kezdett enni, ezt mondtuk: „Ő paráználkodott”. Az önmegtartóztatás hiányát paráznaságnak tartottuk. A család szétbomlását jelenti, ha mindenki akkor ér haza amikor akar, és magába eszik pedig lehetne másképp is.”
Részlet Athoszi Jerondasz Paisziosz, Igék 4. kötet, 164.165.o.