“A cél meghatározásának hiánya egyike a változás legnagyobb akadályainak”

Részlet Marco La Loggia -Émilie Pécheul: Ezek ám a terapeuták! A sivatagi atyák lelkivezetése című könyvből, 43-48.oldal

A cél meghatározása

„Egy napon Preszonsz abba alapos leckét kapott. Cellájában tartózkodva imádkozott, amikor valaki bezörgetett ajtaján.

  • Bocsáss meg, abba, meg tudnád nekem mutatni az Aleppóba vezető utat?
  • Nem, de ismerem a paradicsomba vezető utat.
  • Hogyan bízhatnék meg valakiben, aki ismeri egy nagyon messzire vezető utat, de nem ismeri azt, ami a környéken található? – mondta akkor az utazó.”

Hogyan menjünk oda, ahová nem is tudjuk, hogy menni akarunk? A cél meghatározásának hiánya egyike a változás legnagyobb akadályainak, s mégis hányan jönnek terápiára, mert nincs meghatározott céljuk. Nem tudják, hogy ezt a munkát a terapeutájukkal elvégezhetik, és ennek a munkának már önmagában is terápiás hatása van. Azt is tapasztaljuk, hogy sokan menekülnek múltjuk egy eseményétől, de anélkül, hogy tudnák, hova tartanak. Terápiás nyelvhasználatban azt mondhatnánk: a hajó mögötti hullámokat próbálják megfékezni, ahelyett hogy a hajóik előtti hullámokkal foglalkoznának! Ó, a múltbeli sebek bűvölete, a visszapillantóra szegezett tekintet, ami megakadályozza, hogy szemünk az ébredő hajnalt szemlélje!…

Így beszélt erről Theodóra amma:

„Volt egy szerzetes, aki a kísértések sokasága miatt ezt mondta:

  • Elmegyek innen.

Amikor kezdte felhúzni szandálját, meglátott egy embert, aki maga is szandálját készült felvenni, és így szólt: Ugye, énmiattam mész el? Pedig én mindenütt, amerre jársz, előtted megyek.

Preszonsz abba fentebb idézett mondása szintén sokatmondó: hány embernek van közös útiránya, anélkül hogy bármiféle pontosan meghatározott, elérhető céljuk lenne. Olivier Lockert ezt így fogalmazza meg: „A cél meghatározása a személyt olyan energiával tölti el, amit hasonlít egy iránytű magnetikeus erejére.Hány olyan páciens jön, aki a múltja problémáit akarja elrendezni, de anélkül, hogy életének iránytűjét egy meghatározott irányba állítaná. Itt feltehetjük azt a kérdést: „Meglehet, rendezed problémáidat, de aztán mit akarsz ezekkel csinálni?

Gyakorlati példa:

Egy évek óta étkezési zavarokkal sújtott páciens, Anne-Lise, harmincöt éves, jó húsz éve jár terápiára. Nagyon jól ismeri a terápiákat, számos változatát ki is próbálta; ezek során mindig újra felfedezi problémái gyökerét, egyre mélyebben tárja fel tudatalatti világának mélységeit. Szívesen meséli, hogy kicsi korától kezdve anyja mennyire erőltette az evést. Az anya semmiféle tiszteletet nem tanúsított a kislány iránt, és Anne-Lise ezt úgy élte meg mint személyének „megerőszakolását”. A lánynak bizonyos értelemben igaza van: a gyermekkori sérülések valóban jelen vannak, s a felnőtt nő magatartásában is fájdalmas következményekkel jár. Végül számos terápiás kanyar után, melynek során Anne-Lise a hajója mögötti hullámok megzabolázásához szokott hozzá, talált egy terapeutát, aki azt javasolta neki, hogy határozzon meg egy célt. Igen, Anne-Lise kétségtelenül szenvedett, és ezt lényeges elismerni, de mit akar kezdeni a szenvedésével? A terapeuta Frankl nyomán azt javasolja számára, hogy gondolja át: a koncentrációs táborok borzalmainak megtapasztalása után azok találják meg az élet értelmét, akik kezdeni akarnak valamit a tapasztalatukkal és egy meghatározott célt tűznek ki az életükben. Mától számítva, Ön mennyi időt ad még saját magának? S mit akar kezdeni ezekkel az évekkel? Úgy tekinti-e, hogy az élete már lezárult, vagy pedig vannak még áldások, lehetséges tapasztalatok a jövőben is? Anne-Lise tudatosította: az élete orientációja segítené őt nehéz múltja elgyászolásában, amit tapasztalataival kezd, az adja meg értelmüket. Elhatározta, hogy pszichológusképzésben vesz részt, hogy a nehézségekkel küzdő gyerekeknek segítsen. Ez egy pontosan meghatározott, elérhető, időkeretbe helyezett cél. Megtanulta felmérni azt is, hogy milyen esetleges hátrányok vagy akadályok keletkeznek ebből számára vagy környezete számára, és végül bemérte valódi motiváltságát egy 0-100-ig terjedő skálán.

A cél ilyen meghatározásával kapcsolatban ismét az atyák bámulatos emberismeretére hivatkozhatunk, akik ugyan tudták gyakorolni azt, amit a mai terapeuták chunking-nak neveznek. Chunking: valamely esemény kisebb vagy nagyobb egységekre történő tagolása, illetve a rendszerszemlélet szerint valamit egy dolog részeként vagy részek összességeként tekintünk.

Ezzel segítséget lehet adni a páciensnek, hogy a célhoz vezető útját szakaszonként járja végig.

Fiam, mindennap csak annyi munkát végezz, amit fekvő testhelyzetben meg tudsz tenni, így a munkád apránként halad előre, és te nem csüggedsz el.” Amikor a fiatal hallotta ezt a tanácsot, megfogadta, és rövid idő alatt megtisztította és művelésre alkalmassá tette a mezőt. „Tégy így testvérem, tedd apránként a munkádat, és soha nem kedvetlenedsz el.”

Anselm Grün, kommentálva a most idézett apoftegmát, úgy véli, „ha hibáink, tévedéseink miatt megrettenve meghátrálunk, azt gondolva, hogy soha nem fogunk megjavulni, akkor egyáltalán semmihez sem fogunk hozzákezdeni. Beismerjük vereségünket. Pedig elég lenne csak minden nap egy kicsit visszatérni lelkünk mezejéhez. Így a lélek végül teljes egészében jobbá lesz”. Az új terápiák tehát ezt javasolják annaka személynek, aki, miután meghatározta célját, megtalálta életének jelentését és irányultságát, felosztotta a teljesítendő szakaszokat. Emberi és spirituális bölcsesség ez, mely lehetővé teszi az igazi haladást, a személy kibontakozását, eltávolítva a mozdulatlanság kockázatát, mely a cél hiányából fakad, és legyőzve a befutandó út láttán felmerülő elbátortalanodást.