Augusztus 29-én emlékezünk meg Keresztelő Szent János haláláról.

Részletek az előesti zsolozsmából:

Uram, tehozzád kiáltok, / hallgass meg engem; / figyelmezz imádságom hangjára, / midőn tehozzád kiáltok; /’ hallgass meg engem, Uram!

Igazodjék fel az én imádságom, / mint a tömjénfüst a te színed elé; / kezeimnek fölemelése / esti áldozat gyanánt. /’ Hallgass meg engem, Uram!

4. hang

Az Ó- és Újszövetség isteni összekötője, / az előhírnök és próféta, / a testben járó angyal, / a törvénytelenség megfeddője, / a terméketlen méh sarjadéka / s lángot lehelő ajak / a gonoszul élő Heródest megdorgálta. / Ez azonban nem bírván el a fenyítést, / az igaznak fejét vétette, / és eledelként tálon körülhordatta / az önmegtartóztatás isteni gyönyörűségét, /’ megbüntetvén az ártatlanságot.

A törvényszegő anyától származott törvénytelen leány / a te tiszteletreméltó / és az angyalok előtt is nagybecsű fejedet követelte, / mert el nem bírta dorgálásait. / Mikor azonban azt tálon körülhordozta, / lábaival pedig táncot lejtett, / a lakomázók vidámságát szomorúságra változtatta át. / Te pedig, ki a bűnnek egész gonoszságát megróttad, / imádd Krisztust, ó Boldog, /’ hogy üdvözítse a mi lelkünket!

A részegen dőzsölő Heródest / a buja életű nő hízelgő szavai megejtik, / és esküje miatt, ó dicső próféta, / igaztalan ítéletet hoz ellened. / A te halálod azonban az előbb elhunytak számára / a halhatatlanságnak lett nyilvános hirdetője, / mert a poklokban levők számára is előhírnöke és követe lettél / a mi üdvözítő Krisztus Istenünk eljövetelének, / kit is imádj érettünk, /’ hogy üdvözítse a mi lelkünket.

A prófétát és vértanút, / az Üdvözítő megkeresztelőjét, / jertek, népek, magasztaljuk. / Mert ő, mint testben járó angyal, Heródest megdorgálta, / törvényszegő paráznaságát elítélte. / De a törvénytelen eskü folytán drága feje levétetvén, / a halottaiból feltámadottat / az alvilágban levőknek is előre hirdette, / és szüntelenül esedezik az Úrhoz, /’ hogy üdvözítse a mi lelkünket!

6. hang

Mikor a romlott életű Heródes / születése napját ünnepelte, / a gyalázatos táncosnő / megnyerte az esküvéssel erősített ígéretét, / mert az Előhírnöknek fejét vétetvén, / étel gyanánt tálon hordoztatta körül /’ a letelepülteknek.

Ó förtelmes lakoma / és gyilkossággal párosult méltatlan cselekmény! / De mi Keresztelő Szent Jánost, / mint a halandók legnagyobbját, /’ méltó tisztelettel magasztaljuk.

Táncolván a gonosz ördög tanítványa / az Előhírnök fejét nyerte jutalmul. / Ó vérengző vendégség! / Jobb lett volna nem esküdnöd, gonosz Heródes, / te kéjelgő rokon, / és ha esküt fogadtál, nem jó dologban tetted. / Hasznosabb lett volna esküt szegve életet nyerni, / mint az igazságost játszva az Előhírnök fejét levétetni. / Mi Keresztelő Szent Jánost, / mint a halandók legnagyobbját, /’ méltó tisztelettel magasztaljuk.

Heródiás leánya őrjöng, / és újra búslakodik / a táncban elbájoló / és a vendégeskedésben kihívólag csábító! / A Keresztelőnek feje vétetett, / és Heródest szomorúság fogta el. / A te Előhírnököd könyörgései által, Uram, /’ ajándékozz békességet a mi lelkünknek.

Dicsőség. 6. hang

Mikor a romlott életű Heródes / születése napját ünnepelte, / a gyalázatos táncosnő / megnyerte az esküvéssel erősített ígéretét, / mert az Előhírnöknek fejét vétetvén, / étel gyanánt tálon hordoztatta körül /’ a letelepülteknek.

Most és. 3. hang Nagy dogmatikon – hangzárás

Hogyne csodálkoznánk / isteni eredetű szülésed fölött, tisztaságos Szűz? / Ki nemi kísértést nem fogadva el, ó Szeplőtelen, / testben fiat szültél atya nélkül, / ki öröktől fogva született az Atyától, anya nélkül / éspedig változatlanul, / vegyülés nélkül és osztatlanul, / mindkét lénynek sajátságait épségben megtartva. / Azért Szűzanya, Királynénk, / imádd őt a mi lelkeink üdvéért, /’ kik téged teljes hittel Istenszülőnek vallunk.

Olvasmányok

Izajás próféta jövendölésének olvasása (40,1-6.9; 41,17-18; 45,8; 48,20b-21; 54,1):

Így szól az Úr: Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet – mondja Isten. – Papok, szóljatok Jeruzsálem szívéhez! Vigasztaljátok őt, hogy betelt megaláztatása, mert feloldozást nyert bűne, hiszen kétszeresen lakolt már az Úr kezétől minden vétkéért. Kiáltó szó hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! Minden völgyet töltsenek föl, s minden hegy és halom süllyedjen alá! A göröngyös legyen egyenessé, a hegyláncok síksággá! Magas hegyre menjen föl az, aki örömhírt hoz Sionnak: Emelkedjetek föl, ne féljetek! Én vagyok az Úr, az Isten, én meghallgatom őket. Én, Izrael Istene nem hagyom el őket, hanem a hegyeken folyókat fakasztok, és a rétek közepette forrásokat, a pusztát bővizű tavakká teszem, a szomjazó földet vízvezetékkel telivé! Örvendezzen az ég onnan felülről, és a felhők igazságot permetezzenek, nyíljék meg a föld, és irgalmat sarjasszon, és egyszersmind igazságosságot is fakasszon! Ujjongó szóval hirdessétek a föld határáig, tegyétek hallhatóvá! Mondjátok, mert az Úr megváltotta szolgáját, Jákobot! Ha szomjaznak is a pusztában, a kősziklából fakaszt vizet nekik. Ujjongj, te meddő, ki nem szülsz, énekelve szolgáját, Jákobot! Nem szomjaztak ők a pusztában, amikor kivezette őket, a kősziklából fakasztott vizet nekik, meghasította a kősziklát, és folytak a vizek. És ha megszomjaznak, míg a pusztaságban vezeti őket, a kősziklából fakaszt vizet nekik. Ujjongj, te meddő, ki nem szülsz, törj ki ujjongásban és kiálts, ki nem vajúdtál, mert több gyermeke lesz az elhagyottnak, mint annak, akinek férje van!

Malakiás próféta jövendölésének olvasása (3,1-6; 12. 18. 22-23):

Nézzétek, elküldöm hírnökömet színem előtt, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan megérkezik templomába az Úr, akit kerestek. De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert úgy megy be, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és az aranyat és az ezüstöt tisztító mester. Ítéletet tartani jön hozzánk. Gyors tanú lesz a gonoszok, a házasságtörők, az ő nevében hamisan esküvők és mindazok ellen, akik nem félik őt, mondja a mindenható Úr. Mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek, én nem változom: ti pedig, Jákob fiai, eltértetek törvényemtől és nem tartottátok be azt. Ezért forduljatok hozzám, és én felétek fordulok, mondja a mindenható Úr. Akkor boldognak mond benneteket minden nemzet, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki ama napon letekint majd arra, ama napon, amelyet azok megszabadítására készítek, akik szeretnek engem. Tudatosítsátok hát, és emlékezzetek meg szolgámnak, Mózesnek a törvényéről, a parancsokról és a rendelkezésekről, amelyeket Hóreb hegyén adtam neki egész Izrael számára. Nézzétek, elküldöm nektek a teszbi Illés prófétát, mielőtt elérkeznék az Úr nagy és félelmetes napja.

Bölcsesség könyvének olvasása (4,7;19-20; 5,1-7):

Ha az igaz időnap előtt is ér élete végéhez, nyugalmat élvez. Az elhunyt igaz elítéli az élő istenteleneket, és a korán beteljesedett ifjúság a bűnösnek években gazdag életét. Mert látják ugyan a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle az Úr, és miért helyezte biztonságba. Látják, és becsmérlőleg szólnak róla, de az Úr majd gúnyt űz belőlük. Akkor hullává lesznek, megvetetté, és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre. Mert letaszítja őket, úgyhogy meg sem mukkannak, velejükig megrendíti őket, végső pusztulásra jutnak, gyötrődniük kell, és elenyészik az emlékük. Reszketve jelennek meg számot adni bűneikről, és gaztetteik vádlóként lépnek föl ellenük. Akkor az igaz teljes biztonsággal áll szemben azokkal, akik sanyargatták, és lebecsülték a fáradozását. Amikor ezt látják, iszonyú félelem fogja el őket, és nem tudnak hová lenni; annak nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz, és sóhajtoznak lelkük félelmében: „Ez az, akit egykor kinevettünk, és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk és halálát dicstelennek. Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták és a szentek között van az osztályrésze? Így hát mi letértünk az igazság útjáról, nekünk nem világított az igazságosság fénye, és számunkra nem kelt föl a nap. A kimerülésig jártuk a bűn és a romlás ösvényeit, úttalan pusztaságokban kóboroltunk, az Úr útját azonban nem ismertük fel.

„Az, aki megdicsőül a kegyelem által, mindent megszerez, amit Isten birtokol, anélkül, hogy Vele lényegében azonosulna.” Palamasz Szent Gergely, (Egy éjszaka a Szent Hegy sivatagában című könyvéből, 42.oldal)

“Ha a szívben jelen van az alázat, akkor velünk az Isten”. Szárovi Szent Szerafim

“Július 26-án egy különös szentet tisztel az ukrán Ortodox Egyház. Egy olyan magyar származású szentről emlékezik meg, aki hajdan, a kijevi Barlangkolostor lakója volt, és két testvérével együtt, még Szent István királyunk idejében, egy katonai delegációval ment a kijevi fejedelemhez, valamikor 1028-körül.
A kijevi Nagy Lavra Barlangkolostor paterikonja, ami összegyűjtötte a szentek életét és csodáit, megemlékezik Szentéletű Mózes atya életének erről az időszakáról, így erre a forrásra támaszkodva követhetjük végig élete történetét.

Ugri (Magyar) Mózes testvérével, Györggyel, Borisz fejedelem udvarában szolgált. A XI. század nehéz időszaka volt a formálódó szláv államnak, mivel számtalan belvillongás és hatalmi vetélkedés jellemezte ezeket az évtizedeket. Egy ilyen belháború kapcsán Szvjatopolk pogány fejedelem meggyilkoltatja Borisz és Gleb hercegeket, és Borisz vértanút védve, életét vesztette György is. Csak Mózes menekült meg a fejedelem kíséretéből, aki Kijevben talált menedéket. Úgy tudjuk, hogy visszahúzódó, csendes életet élt. Valószínűsíthetjük, hogy ekkor határozta el, életét vértelen áldozattal Krisztusnak ajánlja, és szerzetes lesz.
Mózes életében komoly fordulatot jelentett egy újabb háború, amit a Lengyelországból hazatérő Szvjatopolk vívott Jaroszlav fejedelemmel. A támadó elfoglalta Kijevet, és Mózes is fogságba esett. Lengyelországba vitették, ahol évekig nehéz kényszermunkát kellett végeznie.
Fogsága idején történt, hogy egy előkelő, gazdag özvegyasszony felfigyelt a szép termetű fogolyra, majd mint egy rabszolgát, háromezer aranytallérért megvásárolta. A magas ár, amit kifizetett a gazdag özvegyasszony, arra utal, hogy emésztő vágy kerítette hatalmába, és minden igyekezete arra irányult, hogy Mózest ágyába vigye.
Hamar ajánlatot tett Mózesnek, hogy hódoljon be neki, ígérte, hogy birtokolhatja őt, és minden javait. Ezt írja a kijevi paterikon.
Mózes azonban ellenállt, és nemet mondott az asszony akaratának, aki megharagudott és tömlöcbe záratta. Szomjúsággal és éhséggel gyötörtette. A szenvedély annyira elvette józan ítélőképességét, hogy ha nem lettek volna könyörületes szolgák, Mózes valószínűleg éhen halt volna a tömlöcben.
A szolgák és fegyveresek átlátták a helyzetet, és megpróbálták Mózest jobb belátásra bírni. Meg akarták győzni arról, hogy ez számára szerencse, nem szerencsétlenség, hiszen egy szép és gazdag özvegyasszonyról van szó, aki mindenét megosztaná vele. Akár tejben és vajban fürödhetne, és a nehéz vasat és éhséget felválthatná szép ruhákra, lakomákra, hatalomra, selyemágyra.
Ekkor Mózes a szolgáknak, és az asszonynak is kifejti véleményét, amit szintén megőrzött nekünk a régi feljegyzés:
„Ugyan ki az az ember, aki úgy venne nőül valakit, hogy behódolna neki, és utána meg tudná tartani Isten törvényét? A Szentírás azt mondja, hogy Isten törvényét Ádám mellőzte, amikor feleségére hallgatott, és behódolt neki, mert evett a tiltott gyümölcsből. Az lett az osztályrészük, hogy elveszítették a paradicsomot (Ter 3,1-19). Sámson története arra figyelmeztet, hogy Isten erejével legyőzhetetlen volt a maga korában. Ám szenvedélye rabjaként hallgatott egy filiszteus asszonyra, aki megfosztotta a kegyelemtől és átadta ellenségeinek (Bir 16, 4-21). De itt van mindjárt elrettentő példának Heródes király is, aki kárhozatba taszította magát, amikor egy parázna asszony kívánságának engedelmeskedve lefejeztette keresztelő Szent Jánost, és fejét, mint eledelt, egy tálban körülhordoztatta (Mt 14,1-11). Hogyan lehetnék én szabad emberként egy nő rabszolgája?”
Mózes hajthatatlan maradt. De az asszony ekkor azt mondta neki: „Férjem leszel, nem a szolgám, és élvezzük egymást, ahogy ez házastársaknál szokás.”
Mózes azonban megvallotta neki, hogy többre becsüli a testi és lelki tisztaságot, amit ő már egy életre megfogadott és Istennek ajánlott. Az Istennek tett fogadalmat pedig nem szabad feloldani senki és semmi hatására.
Úgy tűnt azonban, hogy ezek az érvek nem voltak elegendők a nemesasszony előtt, aki szenvedélye és a „paráznaság démona” miatt nem tudta megérteni a hallottakat. Mindenféle fortéllyal próbálkozott, hogy Mózes szándékát megváltoztassa. Szép ruhát adott rá, lóra ültette, hogy bejárja vele uradalmát és birtokolt területeit, hogy gazdagságát látva, kívánságot ébresszen annak birtoklására. De hasztalan volt mindenféle próbálkozása. Ekkor történt, hogy Mózes találkozott egy Áthoszról jött szerzetessel, és megkérte, hogy Istennek tett fogadalmát szentesítse, mert szerzetes akar lenni. Az a szerzetes, aki egy kolostorfőnök volt, szerzetessé nyírta. Mivel már hivatalosan is szerzetes lett, felvette a szerzetesi ruhát és így jelent meg az asszony előtt.
Látva az úrnő Mózest szerzetesi ruhában, éktelen haragra gerjedt, és parancsot adott kikötésére és megkorbácsoltatására. Mózes azonban szó nélkül tűrte a bántalmazásokat, és örült, hogy Isten olyan szenvedésre méltatja, amit az Üdvözítő Jézus Krisztus is elszenvedett az emberiség megváltásáért.
A nemesasszony ezután Boleszláv királyhoz fordult, hogy panaszt tegyen Mózesre, aki nem akar engedelmeskedni. A király maga elé hozatta a szentéletűt, de ő sem tudta rávenni, hogy fogadja el a nő ajánlatát. Ekkor a király kiszolgáltatta őt az asszonynak, hogy az kedve szerint cselekedjen vele, mivel attól félt, hogy példája más szolgákat is uraikkal szembeni engedetlenségre késztet. Ekkor az asszony megparancsolta, hogy kasztrálják Mózest és minden nap száz botütéssel büntessék. Szentéletű Mózes atya bátran tűrte a megpróbáltatásokat és a kegyetlenkedéseket. Szenvedése közepette megjövendölte Isten büntetését, ami utoléri a királyt és úrnőjét is.
Eközben Boleszláv király a szerzeteseket is üldözni kezdte, de hirtelen megbetegedett és egy nap múlva meghalt. Ezzel egy időben lázadást tört ki, és nagy vérengzés kezdődött. Ebben a zendülésben meghalt Mózes úrnője is, így hat hosszú esztendő után megszabadult a kínzásoktól, és szabad ember lett. Kijevbe ment, ahol a Barlangkolostor alapítójának, Szent Antal atyának engedelmeskedve, tíz évig némaságban és imádságban élve szellemi tökéletességre jutott.
Már életében észrevették, hogy a paráznaságtól és a testi vágyaktól szenvedő személyek, ha közbenjáró imádságot kértek tőle, közbenjárására, megszabadultak a kísértéstől, és tudtak uralkodni szenvedélyeiken.
2011-ben jártunk Kijevben, és elzarándokoltunk a Barlangkolostorba is, ahol aláereszkedhettünk azokba a megszentelt járatokba, amelyek a föld alatt vannak, és ahol annyi szerzetes gyakorolta a szüntelen imádkozást.
Az egyik ilyen földalatti járatban található a sok szent üvegtetejű koporsója között Magyar Mózes ereklyéje is. Amint araszolgattam a sötétben, gyertyával a kezemben a sok zarándokkal együtt, feltűnt, hogy az egyik helyen milyen sokan állnak és meghajlásokat végeznek egy koporsónál. Éppen Szentéletű Ugri Mózes egész alakú, ruhába öltöztetett teste feküdt ott, aki 1043-ban bekövetkezett halála óta, immár ki tudja, hány ember kérését hallgatta meg a mennyből.
Magyar Mózes szent életű atya, György vértanú testvérével és Szent Efrém testvéröccsével együtt, a mi naptárunk szentjei is lehetnének, hiszen a nagy egyházszakadás előtt éltek és így bátran mondhatjuk, hogy az egységes Egyház bajnokai ők, akik ma is azért imádkoznak értünk, hogy eltűnjön az a békétlenség és megosztottság, ami jellemzi világunkat. Ők ismernek egy másik Országot, és tudják mit jelent Krisztus békéje, ami nekünk annyira hiányzik.”
Írta: Demkó Balázs György

Forrás: http://www.egriparochia.hu/hirek/2018/szent-let-magyar-m-zes-a-sz-zess-g-v-rtan-ja

Részlet Lepahin Valerij: Az óorosz kúltúra ikonarcúsága, 45.oldal

„Hogy a szertartásban megvalósuljon a művészetek szintézise, mindenképpen szükséges egyrészt, hogy az ember ne csupán szemlélője , hanem résztvevője legyen annak, másrészt, hogy a legteljesebb mélységében értsük, a templomi művészetet, szertartást. Az első feltétel hiányának az lesz a következménye, hogy a szertartás szimbolizmusa elveszti ontologikus és antinómikus jellegét, s így csupán színházi előadássá válik, az utóbbi feltétel hiánya pedig „a művészi egész teljességének és tökéletességének” a megszűnéséhez vezet. A templomi művészet és szertartás szintézisekor nem csupán arról van szó, hogy minden kölcsönösen alá van egymásnak rendelve; éppen ezért „ a templomtól elválasztva az ottani mozzanatokat, azok legfeljebb csak hamisan léteznek”. Például az ikon hamisan létezik a múzeumban, mert ki van szakítva természetes, istentiszteleti kontextusából ; más művészeti ágaktól elválasztva értelmeződik; gyertyák és mécsek fénye helyett a színt és a „a tónusok egyensúlyát” tönkretevő elektromos fény világítja meg; nem részese a szertartásnak, s nem övezi tiszteletteljes, istenfélő figyelem. Mindezt elmondhatjuk bármely más, a maga környezetéből kiszakított egyházi művészeti ágról is.”

Részlet Baán István: „Uram Tehozzád kiáltok!”, 57-59.oldal

„A templom az emberszerető Isten művét akarja szimbolizálni, ezért a VII. században Hitvalló Maximosz, aki nagy teológus volt, az egyik művében elmondja, hogyan is kapcsolódik egymáshoz a liturgia és a templom. Mivel abban a korban a teológiai viták Jézus Krisztus személye körül forogtak, az istenség és emberség viszonya körül, ezért ezeket a gondolatokat még inkább kiemeli a templomnál, és azt mondja, hogy a templom mindig egység és kettősség. Egység, hiszen azt mondja el, hogy Isten egy. Ugyanakkor azonban ez az Isten emberré lett. Amikor kettősségről beszél, mindig a templom szentélyéről és hajójáról beszél. Hozzá kell tenni, hogy a fal, a képállvány nem egy abszolút szeparációt jelez: vannak rajta ajtók, amelyek kinyílnak, lehet rajtuk közlekedni, át lehet látni, tehát amennyire építészetileg lehetséges, egyszerre tölti be az összekötés és az elválasztás funkcióját. Ebből az olvasható ki, hogy Isten a láthatókból és a láthatatlanokból álló világ Teremtője.

A láthatatlan világ jelképe a szentély, a láthatóké a hajó. A világ ilyen egységet alkot, mindkettő ugyanolyan fontos benne. (Majd láthatjuk, hogy a liturgiában milyen fontos szerep jut az angyaloknak és a láthatatlan Egyháznak.) Amikor pedig eljött Isten egyszülött Fia, akkor emberré lett ugyan, de megőrizte istenségét is. Ennek a titka ugyanígy a kettősségben jelenik meg: Krisztus isteni természetét mutatja a szentély, emberi természetét pedig a hajó. De az ember is kettős: lélekből és testből áll. S végül még egy jelentést említ: a Szentírásnak is két értelme van, az egyik a szó szerinti értelem, ez látható, a „betű”, vagyis a hajó, a másik pedig a szellemi vagy lelki értelem, amely a szó szerinti mögött rejtőzik, és ki kell bontani. Tehát aki belép a templomba, arra egyszerre zúdulnak ezek a dolgok, itt kell elhelyeznie saját magát. Ha belép, meg kell találnia a helyét, ugyanakkor ez a hely nem statikus, hanem dinamikus: történések, mozgások színtere, ami azt jelenti, hogy a látható és a láthatatlan, az isteni és az emberi, a szellemi és a szó szerinti mind-mind dinamikus egységben van egymással, és ebbe a dinamikába kapcsolódik bele a hívő. Miből látható ez? Magáról a képállványról, amely nem üres fal, hanem képek vannak rajta, nem is akármilyen sorrendben. A képek fontos szerepet játszanak itt, bár meg kell, hogy mondjam, hogy kezdetben még nem így volt.”

A „lelki” arculat mint az emberi arc ikonja

„Az orosz nylevben arcról (lico) beszélnek, ha az „emberi arcról” van szó általában, és „lelki arculatról” (lik), ha egy szent kerül szóba. Etimológiai szempontból a „lik” (lelki arculat) és a „lico” (arc) szavak egy tőből fakadnak, de belőlük képzett további szavak világosan megmutatják a köztük lévő értelmi, fogalmi és statisztikai különbséget.

Az arc, mint empirikus adottság, meglehetősen változó, képlékeny. Az emberi élet során változhat, fejlődhet, valamilyen – a személyiség belső, lelki élete által megszabott -irányban. Ha az ember lelki fejlődése megáll, belső lelki életének intenzitása csökken, az feltétlenül nyomot hagy az arcán, aminek következtében arca egyre inkább az „álarc” (licsina) szerepét kezdi magára venni, hogy így álcázza a lélek ürességét. Ha azonban a személyiség lelki életet is él, ez óhatatlanul tükröződik az arcán: fény tölti be, eltűnik róla minden lényegtelen vonás, önmagává válik, lelki arculattá lényegül át. Pável Florenszkij a „lelki arculat” (lik) és „isteni képmás” (obraz Bozsij) fogalmakat a következőképpen kapcsolja össze: „ A lelki arculat nem más, mint az isteni hasonlatosság megjelenése az ember arcán. Mikor Isten hasonlatosságát látjuk, joggal mondhatjuk: íme az isteni képmás, az isteni képmás pedig azt is jelenti, akit a képmás ábrázol, vagyis az Ősikont. A lelki arculat önmagában szemlélve is az Ősikonról tesz tanúságot. Azok, akik arcukat lelki arculattá változtatták, szavak nélkül, már a puszta megjelenésükkel is láthatatlan világ titkait hirdetik.”

Részlet Lepahin Valerij: Az óorosz kúltúra ikonarcúsága, 64.oldal

„Az ikon, Krisztus embersége -megtestesülése- melletti hitvallás is: „Isteni arcvonásaidat Krisztusom, képekben ábrázolva, nyílvánosan a te születésedet kimondhatatlan csodáidat és önkéntes keresztrefeszíttetésedet magasztaljuk…”

„A keleti kereszténység történelmi emlékezete ma is kifogstalanul működik, ezért nagyböjt első vasárnapja igazi örömünnep: „Örvendetes és vígsággal teljes nap tűnt fel ma nekünk, mert a legigazibb hitágazatok világossága fénylik és tündöklik. Krisztus egyháza a visszaállított szent képekkel és festményekkel újra felékesíttetik, és a hívek egyértelműsége helyreállíttatik.”

Aranyszájú szt. János liturgiájának kontákionja pedig igazi világképet, és egyben cselekvési programot is ad: „Az Atyának leírhatatlan Igéje, tőled ó Istenszülő, megtestesülvén leíratott, és a beszennyezett emberi képet ősi ékességébe öltöztetvén az isteni jósággal egyesítette. Azért hirdetvén az üdvözítést, tettben és szóban valósítsuk azt.”

Az ortodoxia vasárnapja egészen különleges megnyílvánulása a keleti kereszténység eredeti mentalitásának. Kissé fáradságosabb kutatómunkával kimutatható ugyanaz, más szertartások esetében is.

Aranyszájú szt. János liturgiája, melyet gyakorlatilag mindennap végeznek, a legjobb példa erre. Ezen a liturgiának a célja, hogy körülvegye az Eucharisztiát, melynek misztériumát emberi elme meg nem közelítheti. Ezért épül minden orthodox templom/az utolsó vacsora helyszíne/, ezért épül az ikonosztázion, hogy misztériumát hirdesse. Ezért kezdi a pap a liturgia nyilvános részét, az evangéliumos könyvet magasra emelve, ezzel az acclamatioval: „Áldott az Atya és Fiú, és Szentléleknek országa…”Ezzel megjelöli az egész liturgia célját, amely az evilágból kiindulva jelzi az eljövendő örök életet.”

Részlet Dr.Nagymihályi Géza: Képmás és világkép, Művészettörténeti tanulmányok, 1995, 18-19.oldal

Részlet Orosz László: Nikolaosz Kabaszilasz Liturgia-Magyarázata című kiadványból, (Nyíregyháza, 1996), 59-60.oldal

A harmadik antifóna magyarázata

„A következő antifóna a már közénk érkező és nálunk megjelenő Úr fogadása, ezért ezt a zsoltárt éppen akkor éneklik, amikor a papság a Krisztust jelképező evangéliummal bevonul és azt felmutatja. Hogy a próféta e zsoltárt éneklésekor Krisztus megjelenését tartotta szemei előtt, az főként a benne rejlő örömről és vidámságról ismerhető fel. Őt magát ez nyilvánvalóan örömmel töltötte el, s ezért ő a többieket is részesíteni akarja ebben: „Jertek, örvendezzünk az Úrnak!” Krisztus eljövetele előtt még nem örvendezhetett igazán az ember, hiszen az örömöt egyedül Krisztus hozta el nekünk. Ha tehát valaki az ő eljövetele előtt örvendezett, akkor csakis az ő titkaiba beavatva örvendezhetett. „Ábrahám azért örült – mondja az Úr -, mert láthatja napomat. Látta és örvendezett”. Maga Dávid is erről szól: „Add vissza nekem üdvözítésed örömét!” Mert azt az örömet, amellyel vétkezése előtt az ember Krisztusban örülhetett, bűne által elveszítette, s épp ennek visszanyeréséért könyörgött Istenhez.

Nyílván ha azt mondta volna:”Jertek, világosodjunk meg”, akkor a világosság eljöveteléről tett volna tanúságot. Most pedig ezekkel a szavaival: „Jertek, örvendezzünk az Úrnak!” – ugyanígy azt teszi nyílvánvalóvá, hogy megjelent az örömet elhozó Úr.

A zsoltáros még Üdvözítőnek is nevezi ezt az Urat. Megváltónak, Szabadítónak és Üdvösségnek viszont épp Krisztust nevezi az Írás. Az isteni személyek közül ugyanis egyedül a Fiú lett üdvösségünk szerzője, aki egymagában vitt végbe mindent, amint Pál is mondja, hogy „magában tisztított meg bűneinktől (Zsid 1,3). Ezt ő maga is nyílvánvalóan kifejezte a jó pásztor példájával, aki nem másokat küldött el az elveszett bárány megkeresésére, hanem maga kereste azt meg, és amikor megtalálta, fölemelte és vállain hozta vissza. Ezért is fogadta el azt a nevet, mely ezt fejezte ki: tudnillik „Jézus”-nak, vagyis „Szabadító”-nak hívták őt.

„Járuljunk orcája elé hálaadással!” „Orcájának” itt az ő megjelenését nevezzük. Tehát ne várjuk meg otthon ülve azt, hogy ő lépjen be házunkba, hanem menjünk eléje hálaadással, vagyis dicsőítéssel. „És zsoltárokban énekeljünk neki!” Istent megillető tiszteletet adjunk neki. Ő elfogadta azt, hogy szolgai alakban jelenjék meg. Mi viszont ismerjük fel benne mindezek ellenére is az Urat! Ne botránkozzunk meg azon, hogy testben él. Ne vezessen félre minket a látszat, nehogy aztán Fölségesről alávaló dolgokat gondoljunk! „Mert nagy Isten az Úr, és nagy Király az egész földön” – tudniillik aki ebben a testben rejtőzik. Aztán még mindehhez sorra hozzáteszi a próféta a többi Istenhez illő dicséretet.

Ezek tehát a prófétai szövegek, és így válik nyílvánvalóvá, hogy igenis megfelelő azok éneklése.”