„Amikor hozzád a kegyelem, tiszta imádságot érzel; az elme, a szív imáját érzed. Amikor a Szent Lélek elhagy büszkeséged és lustaságod miatt, megint elesel, elméd ismét a világban kószál nyugtalanul. Aztán ismét felemel, egészen addig, amíg megtanulsz ezen az úton járni, és megállsz saját lábadon. És így látva Isten, hogy a lelkünk imádkozni akar, lassan-lassan vezeti az ima különböző fokaira. Amikor az ember már tud imádkozni, nincsen szükség arra, hogy valaki kézen fogja. Ekkor már nem tudja az ember, hogy az igazi ima, szívében található, Jézus Krisztussal egyesülve.
Tehát illik, hogy úgy imádkozzunk, ahogy csak tudunk. Egyszer szájjal, máskor elmével, ismét máskor szívvel, vagy még a szív imáját is felülmúlva. Akit az ima többi fokozatára is méltóvá tesz Isten Kegyelme, ahogyan már mondottam, – az önmagától működő ima, a látó, az elragadtatás, vagy ámulat imája, egészen a lelki imáig – nagy kegyelmet kap Istentől; azt azonban nem tudom, hogy valaki nemzetségünkből eljut-e erre a szintre. Ezt egyedül csak Isten tudja. Lehet, hogy létezik ilyen ember, egy elrejtett barlangban, vagy valahol a hegyek között, vagy ki tudja merre, ez egyedül az Úr titka. Az ilyen ember, egy tűzoszlop, amikor imádkozik, olyanná válik, mint az öreg remete az Az Atyák könyvében: tűzoszloppá!
De mi, csak imádkozzunk úgy, ahogyan tudunk, mert láttuk, hogy az Üdvözítő nem felejtkezett meg a kánaáni asszony imájáról sem (Mt 15,22-28). Ő, szegény, még csak zsidó sem volt. Főníciai származású volt, Tírusz és Szidon környékéről. A főníciaiakról pedig tudjuk, hogy pogányok voltak. De ő is hallotta, hogy az Üdvözítő csodákat tesz, ezért eljött hozzá. Mikor látta, hogy sok ember áll Krisztus körül, kiabálni kezdett hozzá: Könyörülj rajtam, Dávid Fia; leányom ördöngős!
Mert megtanulta a pogány asszony a zsidóktól, hogy hogyan kiáltson Krisztushoz. Még azt sem tudta, hogy mi a neve Jézusnak. „Kiálts bátran, asszony!” De ő szegény úgy kiáltott, mint egy bánatos anya. Leányát már sok éve kínozták az ördögök, mert leánya ördöngős volt. Magára vette leánya szenvedését, mert hallod mit kiáltott: Irgalmazz nekem Uram, mert leányom ördöngős! Nem azt kiáltotta, hogy: „Irgalmazz Uram, az én leányomnak!” Azaz, ha leányomnak irgalmazol, akkor nekem irgalmazol.
Tehát teljesen leánya bőrábe bújt, és tiszta szívvel imádkozott gyermekéért. Az Üdvözítő pedig, hogy mindenkinek megmutassa az asszony hitének az állhatatosságát, úgy tett, mintha nem hallaná. Hallottad mit mondott először: Nem küldettem, csak Izrael háza elveszett juhaihoz. Mintha azt mondaná: „Te főníciai, te pogány; nem érted jöttem a világra!” Ekkor az asszony még hangosabban kiáltotta, mire az apostolok megsajnálták őt: Uram, szabadítsd meg őt, mert utánunk kiáltozik! Látták ugyan is, hogy szíve mélyéből fakadó könnyekkel kiált. De az Üdvözítő még egyszer próbára teszi: Nem jó elvenni a fiak kenyerét, és a kutyáknak adni.
Kutyává tette! Érttitek? De az asszony ezt nem vette rossz néven. Ő imája forróságában, mindenen túltette magát. Ezért azt mondta: „ Uram, igaz, hogy én kutya vagyok – azaz nem izraelita, hanem pogány vagyok – de a kutyák is esznek a morzsákból, melyek lehullanak gazdáik asztaláról.
Azaz, „még ha kutya is vagyok, de legalább egy morzsát adj nekem, mert nem nyújtom ki kezem az urak asztala felé.” Akkor azt mondta neki az Üdvözítő: Ó, asszony, nagy a te hited! Legyen úgy, ahogy akarod! És még abban az órában meggyógyult leánya. Láttátok az imáját? Láttátok a hitét? Nem sok szóval imádkozott, de szívből tette azt!”
Részlet Cleopa Atya szól hozzánk című könyvből, 76-78.oldal