„Mennyi minden fölött elsiklik a figyelmünk!”

„Az Omónia téren hullámzó embertömegben, a forgatag közepén Isten felé emeltem kezemet, és belül, lélekben ugyanúgy éltem, mintha a Szent Hegy pusztájában lettem volna. Ó, eközben ezt mpndogattam magamban: „Nem a világba, hanem a pusztába való vagyok. Ott, a pusztában bármit tehet az ember, senki sem ismeri.” Ennek ellenére a világban éltem. Ott is maradtam. Ott, ahová Isten vezérelt.

Minden embert szerettem, fájdalmaik az én fájdalmaim voltak, minden megindított. Ez az isteni kegyelem ajándéka volt. A fehér köpenyes nővéreket fehér ruhás angyaloknak láttam, amikor lejöttek a templomba, a szemem könnybe lábadt, amint megpillantottam őket. Nagyon szerettem az ápolónővéreket. Amikor köpenyes nővért láttam, úgy éreztem, a könyörület nővérét, a szeretet nővérét látom, aki az isteni szeretet templomában, a kórházban készül szent liturgiát bemutatni, testvéreit, a betegeket szolgálni. Angyal, fehér ruhás angyal! Mennyi minden fölött elsiklik a figyelmünk! Ha megpillantottam egy anyát, aki a csecsemőjét szoptatta, meghatódtam. Ha terhes asszonyt láttam, sírtam. Ha tanítónők vitték a gyermekeket a templomba, a szeretet munkálkodását látva sírva fakadtam.

Talán mondanom sem kell, hogy a legnagyobb gyönyörűséget a szent liturgia végzése jelntette számomra. Amikor az imákat olvastam, a hívők lélegzet-visszafojtva hallgatták. Nem ezen a világon voltam. Nagy odaadással végeztem a liturgiát, mivel szerettem szolgálni. A híveket is fellelkesítette a szertartások végzésének egyszerű módja.”

Részlet Áthoszi Porfíriosz atya élete című könyvből, 108.o.