„Templom a szívben”

„Nem érdekes, hol vagyunk, az imádság által szívünkben, bárhol oltárt emelhetünk Istennek. „Aranyszájú Szent János 344-407”

„Jézus nevében imádkozni annyit jelent, mint imádkozni Jézus közösségében. Jézusba vetett hitben, alázatosságban és bizalomban. A Jézus-imát a szívünkben lévő templom oltáráról imádkozni sajátos értelemben azt jelenti: hívni, kérni Őt, hogy jöjjön el és könyörüljön rajtam. Magától senki sem imádkozhat ily módon, mert senki sem talál Jézusra magától. Azonban a Lélek hív és vezet bennünket hozzá, megmutatja az utat hozzá. A Lélek a nyelv, amely mondja a szót (Igét) szívemben, hagyja megszületni ott, megformálja, életté (hússá) válik ott. Ezért senki sem imádkozhatja: „Jézus az Úr”, kivéve a Lélekben, a Lélektől buzdított imádkozót.

„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” Róm 8,26)

A „szavakba nem önthető sóhajtozások” olyan sóhajokat jelentenek, amelyekre az ember maga nem képes, vagy amelyeket nem tud szavakba önteni. A Lélek megmondja azokat nekünk. Így a szívünk szentélyében, mint minden igazi istentiszteletben, a „lélekben és igazságban való imádás” (Jn 4,24) a cél. A Lélek az, aki könyörög a szívben.

Lényeges itt megemlíteni a név és a személy közötti kapcsolatot. Bibliai vonatkozásban a név sohasem választható el a személytől. Isten nevének említése Isten hívását jelenti. Imádkozni, hogy „szenteltessék meg a te neved”, jelenti, hogy kérjük az Istent, mutasa meg magát az Ő szentségében. Bízni az Úr nevében ugyanaz, mint bízni magában az Úrban. Jézus nevében imádkozni ugyanaz, mint könyörögni Jézusban, Jézus követésében, egységben vele.

Felemlíteni az Ő nevét – „Jézus Krisztus, Isten Fia” – azt jelenti, hogy hívjuk a személyt magát, ugyanúgy, ahogy egy barátot vagy ismerőst hívunk, használva a nevét. Így a név nemcsak egy személyt azonosító és másoktól megkülönböztető eszköz. Egyuttal egy kulcs is magához a személyhez, a személyiségéhez, a szívéhez. Amikor szívünkben Istennel beszélünk, akkor mindig szívtől szívhez beszélgetésről van szó, az imádkozó egyén szíve és Isten szíve között, ahogyan ez kinyílvánult Jézus Krisztusban való beszélgetésről.

Ez nagyon fontos, mert ez azt jelenti, hogy a Jézus-ima nemcsak egy hívás Krisztushoz, hanem hívás Krisztusért is. A szükségben lévő ember segítségért kiált, hívja Őt, hogy jöjjön. Egy bűnös azért imádkozza a Jézus-imát, hogy Jézus jöjjön a szívbe, könyörüljön rajta, töltse el. A Jézus-ima célja, hogy az Úr legyen az ő szent templomában, „hogy a ti örömötök teljes legyen” (Jn 16,24). Akkor Jézus örömmel tölt el és igérete megtalálja a beteljesedést. Ez nem azt jelenti, hogy megkapjuk mindazt, amit kértünk – noha gyakrabban elég sok meghallgatásra vonatkozó Jézus-igéretet fogtak így fel -, akik az Ő nevében imádkoztunk és feltéve, hogy „technikailag” használtuk a „Jézus nevében” kifejezést. Az örömteliség nem abból áll, hogy minden kívánságunk teljesül. Nem érjük el ezt még a legkifinomultabb imamódszerrel sem, a legkevésbé sem úgy, hogy a kívánságlistánkat „Jézus nevében” formulával zárjuk.

Sokkal inkább jelenti az örömteliség azt, hogy Jézust a szívünkben birtokoljuk. Azután nincs is szükségünk semmi másra. Akkor a boldogság pohara is tele van.

Röviden, amikor valaki tanulmányozza az Írásokat, szentáldozáshoz járul Krisztus egyházának tagjaként, akkor a Szentlélek belép a szívébe, és azt az Úr templomává formálja. Szívében Krisztus tanúságát hordozza, és Krisztust élővé teszi. Szívéből belülről kiált Krisztus után, és ez a kiáltás imádság, amelyet az Úr meghallgat és válaszol rá. Jön és birtokába veszi templomát.

Részletek a Per-Olof Sjörgren (1919-2005): A Jézus-ima című könyvéből, 34-36.oldal, Nexus-Verdes, Budapest, 1991.