Gondolatok a kis filokáliából

A Keleti Egyház szerzetesatyáinak tanításai az imádságról

Egyiptomi nagy Makáriosz (390)

A Lelki Beszédekből (1)

A szív ébersége megszabadítja a lelket az ártalmas elkalandozástól, mert megóvja a testet és a gondolatokat a világi szórakozásoktól.

Az igazi imádság föltételei a következők: az embernek uralkodnia kell gondolatain, és a szív nagy békességével, melyet semmi külső behatás nem zavar meg, kell átadnia magát az imádságnak. Vállalnia kell a harcot gondolataival, el kell űznie a rossz gondo­la­tok tömegét, melyek megakadályozzák abban, hogy Istenhez forduljon. Nem engedhet nekik, hanem rendet kell vinnie közéjük, miközben különbséget tesz a tisztán természtes és a gonosz között. A léleknek, mely a bűn törvénye alatt áll, szinte egy olyan folyón kell átmennie, amelynek partját nád, bozót és tövis nőtte be. Ha át akar jutni, gondosan hasz­nál­nia kell a kezét, és erővel el kell távolítania az akadályokat, amelyek szembenállnak vele. Így kell utat törnie a léleknek az ellenség féktelen gondolatain keresztül. A lélek nagy buzgósága és ébersége kell ahhoz, hogy megkülönböztesse azon gondolatokat, amelyek az ellenség hatalma által nyomulnak be.

Mindazoknak, akik az Úristenhez akarnak közeledni, a legnagyobb nyugalomban és mély békében kell imádkozniuk és a szív erejével és józan gondolkodással minden oda nem illő és zavaros beszéd nélkül az Úrra kell összpontosítaniuk figyelmüket.

Ha imádkozni akarsz, tekints szívedbe és lelkedbe, és szilárdan határozd el, hogy csak tiszta imádságot engedsz felszállni az Úrhoz. Gondosan ügyelj arra, hogy semmiféle akadály tisztátalanná ne tegye imádságodat. Lelkednek úgy kell Istenre figyelnie, mint a földmívesnek földjére, mint a férjnek feleségére. Amikor imádkozol, senkinek se engedd, hogy elrabolja imád összeszedettségét.

A fogat a kocsis hatalmában van, aki keményen tartja kezében a gyeplőt. A lélek és a lelkiismeret irányítja a helyes útra, és vezeti a szívet, őrködik a természetes gondolatok fölött, amelyek föltámadnak benne. A léleknek különböző képességei vannak, jóllehet a lényege osztatlan.

A kereskedők azt keresik az egész világon, hogy hol tehetnek szert haszonra. Így igyekeznek a keresztények is a Szentlélek erejével az erények köteléke révén össze­gyűj­teni a világszerte kóborló gondolataikat. Ez a legszebb és legigazibb hivatásuk. A Szent­lélek erejének van meg ugyanis az a hatalma, hogy a szívet, melyet szétzilál az egész világ, egyesítse az Isten szeretetében, hogy így az örökkévalóságra irányítsa.

Nem szükséges semmiféle hagyományos szokással kezdenünk az imádságunkat: sem meghatározott testtartással, hallgatással vagy akár meghajlással. Inkább a lélek meg­fe­szített józanságával arra kell ügyelnünk, hogy megérezzük azt a pillanatot, amelyben közeledik hozzánk az Isten, amelyben ráhatásával meglátogatja az Ô útján járó lelket. Sem hallgatás, sem kiáltás, sem izgalom nem szükséges az imádsághoz, ha a lélek valóban Istenhez van bilincselve. Csak egészen szabaddá kell tennie magát a léleknek az állhatatos fohászkodásra és a Krisztus iránti szeretetre anélkül, hogy gondolataink elszórakoznának és elkalandoznának.

Együttműködésünkben a legtöbb, legnagyobb, amit tehetünk: állhatatosság az imád­ságban. Ezáltal tudunk mindennap minden erényt kérni Istentől, és meg is szerezni azokat. Akik méltónak bizonyulnak hogy egyesüljenek az isteni jósággal, azok attól meg­kap­ják a Szentlélek működése által az Istennel való, kimondhatatlan szeretetben történő lelki beszélgetés kegyelmét. Aki nap nap után állhatatosságra kényszeríti magát az imád­ság­ban, szinte felemésztődik a lelki szerelemben, az Isten utáni vágyakozásban, lángra lobban az Isten után epedő kívánságtól, és elnyeri a tökéletes szentség lelki kegyelmét.

Valamennyiünknek meg kell vizsgálnia magát, törékeny edényében vajon kincset talál-e; vajon a lélek bíbor köntösbe öltözött-e; vajon látta-e a királyt; vajon megnyugo­dott-e mellette, vagy a külvilágban kóborolt ebben a pillanatban is? A lélek ugyanis a ké­pes­ségek teljességével rendelkezik, és kiapadhatatlan mélysége van.

Makáriosz mondta ezt is (2): “A lélek, amely elhanyagolja az Isten jelenlétét, érze­lem­hullámzásba és szenvedélyes vágyba kerül.” Az egyiket “állatias”-nak, a másikat “ördö­gi”-nek nevezte. Amikor előtártam csodálkozásomat, hogy miért nem tud az emberi lélek mindig Istennél időzni, ezt mondta: “A lélek minden Isten dicsőségére végzett cse­le­ke­det és gondolat által Istennél van.”