„Az ima harmadik formája – amit valójában keresünk, melyre vágyunk, és amely az emberi lélek „normális vallásos állapota”, és csak fentről nyerhető el -, amikor az értelem egyesül a szívvel. Az értelemnek a szívvel való egyesülését bármely hívő megtapasztalhatja, amikor szívében figyelmesen „szívből” imádkozik. Még inkább átélheti, amikor szívében megjelenik a meghatottság és Isten szeretetének a gyönyörűséges érzése. A meghatottságból fakadó sírás imádság közben a biztos jele annak, hogy az értelem egyesült a szívvel, hogy az igazi imádság kezdetét vette, és az ember már az Istenhez vezető lépcső első fokán áll. Ezért tartják az aszkéták oly értékesnek a könnyeket. Ám amikor az ima harmadik formájáról beszélünk, voltaképpen valami többre, mélyebbre gondolunk, arra, hogy az értelem az imádságos figyelem révén a szívben marad.
A értelem szívben maradásának első, sajátos következménye, hogy a képzelet tevékenysége megszűnik, az értelem megszabadul minden befelé tóduló képtől.”Csupa fül és szem” lesz, észrevesz és érzékel minden kívülről közeledő gondolatot, mielőtt az a szívbe jutna. Az imádkozó értelem nemcsak nem engedi bejutni a szívbe a gondolatokat, hanem el is taszítja őket, nem lép velük semmilyen kapcsolatra, ezért már a kezdet kezdetén meggátolja a szenvedélyek bármilyen hatását. Bár ez az egész kérdés annyira mély és szerteágazó, itt csak a főbb mozzanatokat lehet ismertetni.”
Részlet Szofronyij (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka, 139.o.