Arra a kérdésre: „Vajon miért engedi Isten, hogy igaz és erényes emberek szörnyű betegségektől szenvedjenek?”, Epifániosz atya (1930-1989) így válaszolt: „Azért, hogy szenvedélyeik utolsó nyomaitól is megtisztuljanak, s a mennyben nagyobb koronát kapjanak. Ezenkívül ha egyszer Isten megengedte, hogy szeretett Fia szenvedjen és meghaljon a kereszten, mit mondjunk akkor az emberekről, akik – bármilyen szentek legyenek is – a vétkek foltjaival és piszkával szennyezettek?”
Az atya még hozzátett néhány, mindenki számára fontos dolgot: „A szenvedés megtisztít bennünket. Az ember valóban önmaga a szenvedésben; az öröm idején megváltozik, más lesz. A szenvedésben azzá lesz, aki igazán ő maga. Különös módon közelebb kerül Istenhez. Megérzi gyöngeségét.
Sokszor a siker és az öröm idején a -világ köldökének-, vagy ha úgy tetszik, a -mindenség közepének- hiszi magát. „Én vagyok, és senki más!”
A fájdalomban és a szenvedésben viszont jelentéktelen kis porszemnek érzi magát a mindenségben, aki abszolút módon függésben van, és Isten segítségét és támogatását kéri. Mindnyájan, akik akár lelki, akár testi fájdalmakat éltünk át, jól tudjuk: soha nem imádkozunk annyit és olyan jól, mint amikor a szenvedések közepette az ágyon fekszünk, vagy kemény lelki megpróbáltatásban van részünk.
Megfordítva, ha minden jól megy, elfelejtjük az imádságot, a bőjtöt és sok egyebet. Ezért engedi meg Isten a szenvedést.
Jeróniusz atya (1883-1966) mondta a fájdalomról: „Hálát adok Krisztusnak, ha alkalmat ad a fájdalomra. Akkor emlékezetembe idézem kínszevedését, és megfeledkezem a saját fájdalmamról. A fájdalom és a szenvedés szép és gyülölcsöző. A fájdalmat Isten ajándékának tekintem. Sokan voltak, akik Istent az átélt szenvedése által ismerték meg.