„Aki hozzám jön, nem taszítom el” (Jn 6,37 b.)

Bibliai gondolatok – Április 29. szerda

Apostoli szakasz: ApCsel 8,18-25

Azon időben amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel megadják a Szentlelket, pénzt kínált nekik, és azt mondta: »Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, megkapja a Szentlelket.« Péter azonban így szólt hozzá: »Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy az Isten ajándékát pénzért lehet megszerezni. Sem részed nincs ebben, sem jussod nincs hozzá, mert a szíved nem igaz az Isten előtt. Térj meg tehát ebből a gonoszságodból: s kérd az Istent, hogy szívednek ez a gondolata bocsánatot nyerjen. Mert azt látom, hogy a keserűség epéjében és a gonoszság kötelékében vagy.« Erre Simon azt felelte: »Könyörögjetek értem az Úrhoz, hogy semmi se érjen engem abból, amit mondtatok.« Ők pedig, miután tanúságot tettek és az Úr igéjét hirdették, visszatértek Jeruzsálembe. Közben a szamaritánusok sok helységének hirdették az evangéliumot.

Evangéliumi szakasz: Jn 6,35-39

Mondta az Úr a hozzá jövő zsidóknak: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. De megmondtam, hogy bár láttok engem, mégsem hisztek. Mindaz, akit nekem ad az Atya, hozzám jön. És aki hozzám jön, nem taszítom el. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Atyámnak, aki küldött engem, az az akarata, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”

Részlet Michele Molineris: Napról napra Don Boscóval, 84.oldal

Egy szó a gyónásról

Don Bosco azt álmondta, hogy találkozott egy titokzatos férfival, aki megmutatta neki, milyen a lelke annak a négyszáz fiúnak, akik éppen akkor fejezték be a lelkigyakorlatot, és még azt is megmutatta, hogy pontosan ötven évvel később milyen lesz az általa létrehozott közösség.

Don Boscót nagy öröm töltötte el munkájának a gyümölcse láttán, amit az ég ilyen közvetlenül bemutatott neki, de azért a szomorúságra is volt elég oka a lelkigyakorlatok eredményessége miatt, ami nem sikerült annak ellenére, hogy mindent megtettek, hogy helyre igazítsák mindenki lelkiismeretét és hogy legyőzzék a gonoszt, ami az Oratórium falai közé is befészkelte magát. A négyszáz fiúból lagalább tizennégyen nem válaszoltak a kegyelem hívására, és megmaradtak a bűn mocsarában, bár napnál is világosabb volt a figyelmeztetés.

Don Boscónak ez rosszabbul esett, mint egy arculcsapás, és nem volt elég az ég minden kegyelme sem, hogy megvígasztalja őt. Azonnal munkához látott, hogy elégtételt vehessen, de ezzel várnia kellett a következő év februárjáig, hogy valamennyi megátalkodottnak lelkére beszélhessen.

Ebből az alkalomból történt, hogy a már említett titokzatos férfi azt tanácsolta neki, hogy ha nyílvánosság előtt beszél, soha ne mulasszon el néhány szót szólni a gyónásról. Don Bosco könnyen hajlott a tanácsra, mivel személyesen tapasztalta meg, hogy „nagyobb azoknak a száma, akik, bár gyónnak, elkárhoznak, mint azoké, akik elkárhoznak azért, mert nem gyónnak. Mert még a legelvetemültebbek is elmennek néha gyónni, de nagyon sokan vannak, akik nem helyesen gyónnak.”