„A léleknek minden időben ki kell tartania az Isten parancsainak gyakorlásában és dicsőséges Urának élő jelenlétében.” Photikei Diadokhosz (Az 5. sz. közepén)
Isten tízparancsolata
I. Uradat, Istenedet imádd,
és csak neki szolgálj!
II. Isten nevét hiába ne
vedd!
III. Az Úr napját szenteld meg!
IV.
Atyádat és anyádat tiszteld!
V. Ne ölj!
VI.
Ne paráználkodj!
VII. Ne lopj!
VIlI.
Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!
IX.
Felebarátod házastársát ne kívánd!
X. Mások
tulajdonát ne kívánd!
Forrás:
https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20
A főparancs
“És megkérdezte Jézust
egy a törvénytudók közül: Mester, melyik a legfőbb parancs a
Törvényben? Jézus azt mondta neki:
1. Szeresd Uradat,
Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és
minden erődből!
2. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”
(Mk 12,30-31)
Búcsúbeszédében Jézus “új
parancsot” adott nekünk:
“Úgy szeressétek egymást,
amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)
Forrás: https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=21
Elisabeth Lukas: A negyedik parancsolatról
Részlet Elisabeth Lukas logoterapeuta: Spirituális lélektan című könyvéből, (49-54.oldal)
Bocsásd meg szüleidnek azokat a hibákat, amelyeket elkövettek ellened.
A mélylélektan alapelve nagyjából így hangzik: ha a szülők „tisztelik” gyermekeiket (modern értelmezésben: pedagógiailag helyesen nevelik őket, és szeretetteljesen felelnek igényeikre), akkor azoknak jó dolguk van (modern értelmezésben: nem élnek át olyan traumákat, amelyeket el kellene fojtaniuk, nem alakul ki bennük neurózis és depresszió), és sokáig élnek (modern értelmezésben: sebezhetetlenné váltak a pszihoszomatikus panaszokkal szemben).
Hasonlóan értelmezhető a tétel megfordítása is: ha a felnőtt gyerekek „tisztelik” szüleiket (modern értelmezésben: nem harcolnak ellenük, nem hanyagolják el, hanem gyakrabban látogatják és szükség esetén támogatják őket), akkor azok jól vannak, és hosszú ideig élnek (modern értelmezésben: könnyebben bírkóznak meg az életközepi válsággal, az „üres fészek” szindrómával, a nyugdíjazs okozta sokkal és az öregkori nyavalyákkal). Ebből a megfontolásból kiindulva a legtöbbször félreértik a negyedik parancsolatot, és a korabeli öregkori ellátás biztosítékát látják benne – egy olyan korban, amikor még nem volt nyugdíjbiztosítás és betegellátás.
Ezzel ellentétben meglepően idegenné vált számunkra a negyedik parancsolat valódi „ha, akkor” viszonya. Ha a gyermekek tisztelik, becsülik és szeretik szüleiket, akkor jól érzik magukat – a gyermekek! A gyermekek, és nem az általuk „tisztelt” szülők! Logikai ellentmondás lenne ez? Vagy elfeledett bölcs felismerés? És ha így van, akkor hogyan egyeztethető össze az aktuális pszichológiai kutatások eredményeivel?
Utánajártam ennek a kérdésnek, és megdöbbentő egyezést találtam az ősi mondás valódi jelentése és a XX. század pszichológiai „beteganyagának” statisztikai adatai között. Ez az igazság csak akkor válik nyílvánvalóvá, ha az adottságokat mélylélektani perspektíva helyett „magaslélektani” nézőpontból közelítjük meg. Ehhez a következőket szeretném hozzáfűzni:
A lelkileg beteg emberek ijesztően nagy százaléka járja úgy az életútját, hogy szüleivel szemben haragot, viszályt, szemrehányásokat és vádakat táplál magában. Negyedszázados pszichoterápiás praxisomban – melynek során több ezer kliens kisebb és nagyobb tragédiáját hallgattam meg, hogy logoterápiás módszerekkel segítsek, amennyiben ez lehetséges – tízből kilenc kliens nyilatkozott kritikusan szüleivel kapcsolatban. Ezen a szakterületen dolgozó kollégáim szintén mindig ugyanezt figyelték meg. Ebből mindeddig azt a következtetést vonták le, hogy a kliens szülei a nevelés során annyi mindent csináltak rosszul, hogy gyermekeik lelki beteggé lettek.
De levonható egy ettől eltérő következtetés is, miszerint a lelki beteg emberek túlnyomó többsége elutasítja szüleit, nem tudja megbocsátani vele szemben elkövetett hibákat (amelyeket többé-kevésbé minden szülő elkövet), és alapvetően rájuk hárítja saját kudarcainak, mulasztásainak felelősségét. Nem tiszteli szüleit, és „nem lesz hosszú életű a földön”.
Közbevetés
Két olyan szempontot szeretnék megemlíteni, amely nagyszerűen alátámasztja a negyedik parancsolat logoterápiás értelmezését.
- A megbocsátás elbocsátó ereje. Az életben folyamatosan haladunk előre, óráról órára, életszakaszról életszakaszra, ezért állandóan búcsút kell vennünk valamitől, így vehetünk részt teljesen a következő órában és a következő életszakaszban. Aki hátraforulva lép a mindenkori jelenbe, annak lelki és testi energiái korlátozottak, és hamarosan sóbálvánnyá válik, mint a bibliai Lót felesége. Tehát folyamatosan szükség van a búcsúzásra, nem csak az életünk végén. De – legyen szó bármiről – vagy békességben válunk el, vagy sehogyan. Amivel nem békéltünk meg, az nem nyugodhat meg. Nehéz teherként hurcoljuk magunkkal a jelenben, és jövőnket is megmérgezi. „Állandóan ott van”, mindig a levegőben lóg, és nem engedi, hogy szabadon önmagunk lehessünk. Különösen a családi viszályok, konfliktusok és veszekedések nehezednek ránk ólomsúlyként, és teszik lehetetlenné, hogy saját dolgainkban előbbre jussunk. Nem segít, ha azon rágódunk, ki kit bántott meg először. A gyűlölet gyökerei túlságosan szerteágazóak ahhoz, hogy kihúzhassuk őket a történtek talajából. És ha bonyolúlt elemzéssel kiásnánk is a gyökereket, hatásuk akkor sem szűnne meg. Az sem használ, ha számolgatjuk, ki kinek tartozik és mennyivel, vagy ki milyenné vált a másik miatt. A szeretetlenséget alapvetően nem lehet mások szeretetlen tetteivel igazolni, és aki ezt mégis megteszi, csak becsapja önmagát. Nem, egyszerűbb és nagyszerűbb dolog segít: a megbocsátás. Az „egyszerűbb” ez esetben nem azt jelenti, hogy „könnyű”, legfeljebb azt, hogy „gyors megkönnyebbülést hozó”. Mert ha őszinte szívből és őszinte akarással megbocsátunk, akkor egy egész életszakaszt megtisztítunk a gyűlölet indáitól, és pontot teszünk a végére. Végre elbúcsúzhatunk tőle, és e terhektől megszabadulva járhatjuk tovább utunkat. A lerázott ólomsúlyok visszasüllyednek a jelentéktelenségbe, ahonnan egykor előjöttek. Ilyen megfontolás után nem meglepő, ha a lelkileg beteg emberek többsége gátlásos, fejlődésében visszamaradt, infantilis, és nem volt képes elbúcsúzni gyermekkorától, élete korábbi szakaszaitól. Nem azt gondoljuk, hogy olyan sok ellenük elkövetett dolgot kell megbocsátaniuk, hanem az, hogy senkinek sem készek megbocsátani (főképp nem szüleiknek)!
- Minden döntés saját döntés. Egy bibliai mondás szerint „nem az tesz tisztátalanná, ami a szádon bemegy, hanem az, ami elhagyja a szádat” (vö. Mt 15,17; Mk 7,1-23). A pszichológia nyelvén ezt úgy mondanánk: az ember identitása szempontjából nem az a döntő, hogyan döntenek róla mások, hanem az, hogy miként dönt ő maga. Az az ember, akit szeretnek -épp ezért, vagy ennek ellenére – bármi lehet, ami csak akar lenni. Aki szeret, az szerető emberré válik. Az az ember, akit gyűlölnek, szintén lehet még bármi, ami csak akar lenni. De aki gyűlöl, az gyűlölködő emberré válik. Egy beszélgetés során azt mondta egyik kliensem: „Az anyám ugyanabban a házban lakik, ahol én a családommal, de teljesen külön élünk. Nem kell, hogy lássuk.” „És nem is akarja látni?” – kérdeztem tőle. „Hát, tudja – válaszolt -, nem kedvelem az anyámat. Korábban, amikor még jó erőben volt, ő gondoskodott a gyerekeinkről, főzött, mosott és vasalt ránk, amíg a feleségem dolgozott. Ha most lihegve csoszog a lépcsőn, csak bűntudatot ébreszt bennem.” Szegény anya? Egyáltalán nem! Szegény férfi! Hálátlan fiú lett belőle. Károsítja saját identitását. Nem kell az anyjával találkoznia, hogy ezt érezze: elég egyetlen pillantást vetnie a lelkiismeret tükrébe. Hogy fog majd annak idején megállni – nemcsak az anyja sírja, hanem önmaga előtt is? Úgy, mint aki öregkorára cserbenhagyta az anyját. És hogyan áll majd előtte az anyja? Úgy, mint aki szeretett, segített és szolgált. Aki a bajban nem hagyta cserben gyermekeit és unokáit. Gazdagon learatta az élet áldását, és elégedett lehet identitásával. Fia hálátlan viselkedése ebből semmit sem tud elvenni, egyáltalán semmit. Vannak persze ellentétes példák is: veszekedős, zsörtölődő, birtokló, uralkodó stb. apák-anyák. A gyermekek hozzáállása szüleikhez mégis mindig döntő szerepet játszik saját boldogulásukban. Ha a gyerekek meghunyászkodnak, akkor anyámasszony katonái lesznek, ha hozzájárulnak a zsarnoksághoz, akkor zsarnokok támogatóivá válnak, ha pedig belül megerősödnek, és kifelé könyörületesek maradnak, akkor szilárd és jóságos emberekké lesznek. Itt megint elhangozhat a kifogás, hogy ez nem könnyű. Így van. Éppen ezért a lelki betegség sok esetben azt jelenti, hogy az ember egy olyan könnyű és túlságosan is kényelmes út végéhez ért, amelynek során minden kihívás, akadály és felelősség elől kitért, éppúgy, mint a fent említett kliens, aki még a lépcsőházban is elmenekült az anyjával való találkozás elől, hogy ezáltal megkímélje magát a bűnbánattól. És pszichoterápiás segítségre van szüksége, mert nincs megelégedve magával és identitásával. Milyen végkövetkeztetés vonható le mindebből? Sokéves tapasztalattal rendelkező pszichoterapeutaként azt állítom, hogy a negyedik parancsolat igazi szeretetparancs a gyerekek számára. Rájuk érvényes, a gyermekekre, a felnövekvő nemzedékre, hogy jó életük legyen, hogy elkerülje őket a felesleges bánat és fájdalom, és megszabadulhassanak származásuk terheitől. Mindezt azonban a gyermekek csakis egy „kettős aktus” által érhetik el: ha őszintén megköszönik szüleiknek mindazt, amit a nevelési folyamat során ajándékba kaptak tőlük, és legalább ilyen őszintén megbocsátják nekik mindazt, amit elrontottak. Nemigen találunk olyan gyűjtőfogalmat, amely ezt a két aktust szerencsésebben egyesítené, mint a „tisztelet”, amelynek dimenziója magasan a „törlesztés” és a „megtorlás” fogalma fölött áll. Ahol az emberek hajlandók erre, ott „egyéni” és „új” lehetőségek nyílnak előttük, és végleg megválhatnak néhány szomorú emléktől, hogy megmutatkozhassék számukra a világ a maga valóságában: ahogyan átjárja, eltölti a szellem.
Az ötödik parancsolatról
Feltétel nélkül mondj igent az élet értelmes voltára.
……………
Rembrandt, Harmensz van Rijn: A tékozló fiú hazaérkezése
1668, Olaj, vászon, 206×262 cm, Ermitázs, Leningrád
