„A legjobb és egyetlen eszköze annak, hogy hűségesek maradjunk Istenhez…”

„Minden megfelelően és odaadással hallgatott szentmise csodálatos hatást vált ki a lelkünkben, olyan bőséges lelki és anyagi kegyelmeket, amelyeket nem ismerünk.

„Pio atya számára a nap minden órája az Oltáriszentségre való felkészülés, vagy az Oltáriszentségért való hálaadás volt: „Atya, mit jelent az Ön számára a szentmise?” „A Jézus szenvedésével való egyesülést. Egyedülálló feladatom van a világban” – mondta sírva.

A szentmise során – elégtelenül ugyan, már amennyire egy emberi teremtménynek lehetséges – én is elszenvedem mindazt, ami Jézussal történt a passióban. Ez minden érdemem ellenére, kizárólag, az ő jóságából történik.

A világ megmaradhat a Nap nélkül, de szentmise nélkül nem.”

Az áldozáskor Jézus végigcsókol, és örvendezik az Ő teremtményében. A szentáldozás olyan egyesülés, mint amikor két gyertya egybeolvad, és többé már nem lehet őket szétválasztani.”

A legjobb és egyetlen eszköze annak, hogy hűségesek maradjunk Istenhez, ha mindennap az angyalok konyhájába járulunk, hogy magunkhoz vegyük Jézust.

Jézus szavai Szent Pióhoz: „Egyedül hagynak a templomban, éjszakára és nappalra is. Nem töródnek már az Oltáriszentséggel, nem beszélnek a szeretet szentségéről, akik pedig beszélnek róla, bár ne tennék! Hisz oly közönnyel, oly hidegen szólnak!”

Részletek Pio atya gondolatai, Bölcsességek az év minden napjára, 53-55.o.

„Mennyi minden fölött elsiklik a figyelmünk!”

„Az Omónia téren hullámzó embertömegben, a forgatag közepén Isten felé emeltem kezemet, és belül, lélekben ugyanúgy éltem, mintha a Szent Hegy pusztájában lettem volna. Ó, eközben ezt mpndogattam magamban: „Nem a világba, hanem a pusztába való vagyok. Ott, a pusztában bármit tehet az ember, senki sem ismeri.” Ennek ellenére a világban éltem. Ott is maradtam. Ott, ahová Isten vezérelt.

Minden embert szerettem, fájdalmaik az én fájdalmaim voltak, minden megindított. Ez az isteni kegyelem ajándéka volt. A fehér köpenyes nővéreket fehér ruhás angyaloknak láttam, amikor lejöttek a templomba, a szemem könnybe lábadt, amint megpillantottam őket. Nagyon szerettem az ápolónővéreket. Amikor köpenyes nővért láttam, úgy éreztem, a könyörület nővérét, a szeretet nővérét látom, aki az isteni szeretet templomában, a kórházban készül szent liturgiát bemutatni, testvéreit, a betegeket szolgálni. Angyal, fehér ruhás angyal! Mennyi minden fölött elsiklik a figyelmünk! Ha megpillantottam egy anyát, aki a csecsemőjét szoptatta, meghatódtam. Ha terhes asszonyt láttam, sírtam. Ha tanítónők vitték a gyermekeket a templomba, a szeretet munkálkodását látva sírva fakadtam.

Talán mondanom sem kell, hogy a legnagyobb gyönyörűséget a szent liturgia végzése jelntette számomra. Amikor az imákat olvastam, a hívők lélegzet-visszafojtva hallgatták. Nem ezen a világon voltam. Nagy odaadással végeztem a liturgiát, mivel szerettem szolgálni. A híveket is fellelkesítette a szertartások végzésének egyszerű módja.”

Részlet Áthoszi Porfíriosz atya élete című könyvből, 108.o.

„Az elmélkedés lassan-lassan leválik az olvasásról”

A szemlélődés felé

„Látjuk, hogy haladó szintjén az elmélkedés lassan-lassan leválik az olvasásról, hogy egészen annak szentelje magát, amit az isteni igazságok megfontolása, a parancsok, és az isteni életbe való bekapcsolódás megkívánnak. Ekkor az elmélkedés elkezd átmenni a szemlélódés elsó fokaiba, az Igében való elmélyülésen át az igazságban való elmélyülésbe, melyet az Ige rejt magában.

Az elmélkedésben való állhatatosság Isten élő Igéjéről szent gondolatokkal tölti meg a szívet és a lelket, és ezt aztán a szemlélődésben hasznára fordítja. Egy idő után ezek a szent gondolatok szárnyakat adnak neki, és lehetővé teszik számára, hogy a lélek az olvasmányon való elmélkedés nélkül rögtön az égbe szárnyaljon

Az Isten Igéjén, az Úr parancsain és az ő igéretein való kitartó elmélkedés nélkül azonban lehetetlen, hogy szent gondolatok és megfontolások szülessenek bennünk, amelyek csordultig megtöltik szívünket, lelkünket.

Az ezzel járó boldogságon, a gondolatokon és megfontolásokon kívül, amelyek mérhetetlen kegyelmi kincset szereznek a szent könyvekről való állhatatos elmélkedéssel, az Isten Igéjén, az Úr parancsain és az ő ígéretein való kitartó elmélkedés a Szentlélek gazdagságát is megszerzi az ember számára. Eltávolít belőle minden rossz gondolatot, s ezen kívül Istennek tetsző adományt hoz létre az emberben: „Hadd legyen kedves előtted szám beszéde, és szívem elmélkedése mindenkor, Uram, én segítőm, én üdvözítőm!”(Zsolt 19,15)

Részlet Matta el Meszkin: Isten megtapasztalása az imában, 55.o.

Meghívó -Lelki és családi napra (2020.10.23-24.)

Szeretettel hívom a közösségünk tagjait 2020. október .23 és 24 között megtartandó lelki és családi napunkra, melyet Pannonhalmán a Szent Jakab házban lesz (www.szentjakabhaz.hu).

A program Magyarország Kormányának támogatásával valósul meg. (EGYH-TAB projekt)

A rendezvényt megtartjuk!

Program 2020.10.23-án

10.00: Találkozó Nyúlon a Szent István téren, majd túra a kilátóhoz, az 1. elmélkedés a túra közben lesz hallható

13.00: Ebéd

15.00: Vecsernye a Boldogasszony kápolnában a 2. elmélkedéssel, majd séta az apátság körül.

19.00: Vacsora

20.00: Közös énekpróba, többszólamú egyházi és liturgikus énekek gyakorlása,

Program 2020.10.24.

7.30: Utrenye a Boldogasszony kápolnában

9.00: Reggeli, majd ebédig egy környékbeli nevezetesség megtekintése

10.15: Vezetés az apátságban

12.00 Ebéd utána séta Ravazdon

15.00 Vecsernye

16.15: Vacsora

Elek Antal szervezőlelkész

„A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.”

A lelki élet kezdete: harc a szenvedélyekkel

“Az aszketikus antropológia keretében pár szót kell ejteni arról, hogy miben áll a lelki ima lényege, és milyen gyümölcsei vannak. Az imádkozó szerzetes, miközben figyelmét szívében összpontosítja, arra törekedik, hogy értelmét minden gondolattól tisztán megőrizze. Ezek lehetnek természetes gondolatok, amelyek az ember földi létének a velejárói, ám lehetnek olyanok is, melyek démoni hatás következményei. Az imádkozó szerzetes saját adottságától függően egy bizonyos időre lemond természeti szükségleteiről, a démoni eredetű gondolatokat pedig teljességgel kizárja. Ez azt eredményezi, hogy imádság közben az értelem mind a természetes, mind a démoni gondolatokat elutasítja.

Démoni hatás alá kerülve az ember elveszíti azt a szabadságát, amellyel isteni hasonlósága folytán rendelkezik, s így elszakad az Istenben való élettől. Ez az állapot szenvedéssel jár, és nem véletlen, hogy az aszketikus hagyományban „szenvedélynek” nevezik. Az elnevezésben kifejezésre jut a szenvedésnek az a vonása, amely egyrészt passzivitást, sőt rabságot jelent, másrészt pusztulást és halált takar: „Aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája. A szolga pedig nem marad a házban örökre: a fiú marad ott örökre” (Jn 8,35). A bűnös szenvedély állapotában a szenvedés kétféle aspektusa van tehát elrejtve: az egyik a leigázottság, a másik a pusztulás, ezért „a bűn szolgájának” nem lehet valóságos ismerete arról, milyen nagy dolgot jelent Isten gyermekének az a szabadsága, amellyel „Isten hasonlatosságára” rendelkezik.

A szenvedélyek vonzerőt gyakorolnak az emberre, ám bármilyen szenvedélyes kép vagy gondolat csak akkor fogan meg és ver gyökeret az ember lelkében, ha ő is akarja, mivel az egész teremtésben nincs olyan erő, mely a szabad embert meggátolhatná abban, hogy ellenálljon valaminek és elvesse azt. Ha azonban valamilyen szenvedélyes gondolat vagy kép meggyökerezik az ember lelkében, kisebb vagy nagyobb mértékben máris „megszállottá” vált. A szenvedélyek voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitású „megszállottságot” jelentenek.

A szenvedély vonzereje abban rejlik, hogy élvezetet, gyönyört igér, A pusztulás szenvedése nem más, mint a szenvedélyes gyönyör következménye. Ha a szenvedély nem a gyönyör igéretével lépne fel, hanem azonnal szenvedés hozna, nem lenne képes az ember akaratát a maga oldalára állítani. A szenvedélyt mint halált hozó szenvedést csak a lelki ember képes azonnal felfogni, aki megismert az isteni kegyelem életet adó működését, mivel ez a kegyelem viszolygást, sőt „gyűlöletet” ébreszt benne a bűnös hatások iránt.

A lelki élet kezdte – harc a szenvedélyekkel. Ez a harc könnyű lenne, ha kizárólag a gyönyör elutasításából állna. A második szakasz a nehezebb, amikor a ki nem elégített szenvedély a legkülönfélébb bajokkal kezdi gyötörni az embert. Ebben az esetben az aszkétának igen nagy türelemre és kitartásra van szüksége, mivel a szenvedélyeknek való ellenállás jótékony következménye csak később jelentkezik.

Az ember földi létének keretei között rendszerint egy életen át kitart ebben a küzdelemben, ám van két kivételes állapot, amelyet éppen ennek a harcnak a hiánya jellemez. Az egyik a szenvedélymentes emberé, mivel számára semmilyen vonzerőt sem jelent a szenvedély által felkínált gyönyör, és az egész a „puszta gondolat” szintjén marad. Még az is szenvedélymentesnek számít, akit jóllehet gyötörnek a gondolatok, vonzó hatásukra érzéketlen marad. A teljes leigázottság, legyőzöttség állapotát is a küzdelem hiánya jellemzi, ámda azért, mert az ember a szenvedélyes gondolat kialakulásának egyes állomásain nemhogy nem tanúsít ellenállást, hanem maga megy elébe, él vele.

Az embernek a földi lét feltételei között „ártatlan szenvedélyei” is vannak, azaz olyan szenvedések, helyesebben szükségletek, amelyeknek a kielégítése nélkül egyszerűen nem tudna tovább élni. Ilyen a táplálkozás, az alvás és más hasonló dolgok. Az aszkéta szerzetes egy bizonyos időre semmibe veheti ezeket a szükségleteket, és ha kielégítésük hiánya betegséggel fenyeget, az adott pillanatban – amennyiben eltökélte, hogy nem hallgat a fenyegető szóra – a halállal kell szembenéznie. Ámde a tényleges halál rendszerint nem következik be, sőt Isten még jobban oltalmába veszi az embert. Ez a bátor elszántság elengedhetetlen, különben még egy rövid időre sem volna képes az ember megszabadulni a kisértő gondolatoktól.

Amikor az értelem a szív mélyére ereszkedik, ebben az imádságos alámerülésben minden látható vagy gondolati képtől megszabadul. Csakis ebben a tisztaságban állhat Isten elé. Az, ami e képektől mentes mélységből születik – jóllehet később valamilyen gondolati formát vagy más alakot ölt -, már nem szenvedély, hanem valódi élet Istenben.

Ebben az állapotban nyilvánvalóvá válik, hogy a lélek természetszerűleg Isten felé törekedik, Hozzá hasonló és természete szerint szenvedélymentes.

A kegyelemben való részesedésnek, majd az attól való megfosztottságnak a váltakozó állapotában az emberben az a szilárd meggyőződés alakul ki, hogy „önmagában nincs élete”, hogy élete csak Istenben van, rajta kívül pedig a halál van. Amikor a lélek abban a kegyelemben részesül, hogy meglátogatja az isteni fény, akkor valóban örök életet él, azaz Istenben él. Ahol pedig Isten van, ott szavakkal ki nem fejezhető szabadság van, mivel az ember számára megszűnik a halál és a félelem.”

Részlet Szofronyis (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka, 154-156.o.

“Súlyos betegségeink – bűneink következménye”

„Sok súlyos bántalomnak, amely az embert éri, a múltból eredő oka van, aminek tudjuk, vagy nem tudjuk az okát. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak, például az őrültségnek, nem más az oka, mint az Isten törvényének megszegése.
Amikor szent Haralamposzt kínozták, megtudta a helytartó, hogy ő csodatevő erővel rendelkezik és hogy próbára tegye a szent erejét, megparancsolta, hogy hozzanak elé egy őrült embert. Ezt az embert az ördög 35 éve kínozta, úgy, hogy üldözte őt pusztákban és hegyekben,  sárba és szakadékokba dobálva őt. Amikor az őrült ember közel került Haralamposzhoz, megérezte a démon a szent ember jó illatát és kiáltva szólt:
– „Kérlek téged, Isten szolgája, ne kínozz engem idők előtt, hanem parancsold meg és én kimegyek az emberből; és ha akarod elmondom neked, hogyan léptem be ebbe az emberbe.” A szent ráparancsolt, hogy mondja el. A démon pedig ezt mondta:
– „Ez az ember úgy döntött, hogy meglopja a szomszédját, és magában így gondolkodott: ha először nem ölöm meg ezt az embert, akkor nem leszek képes elvenni a kincsét. Ekkor elment, és megölte a szomszédját. Amikor rátaláltam ebben az állapotban, én belementem, és íme, már 35 éve benne lakozom.”
Halván ezt Isten szentje, megparancsolta a démonnak, hogy mindjárt távozzon az emberből, és hagyja békén. A démon távozott,  az őrült ember pedig meggyógyult és megnyugodott.

Szent Nikolaj Velimirović „PROLOG” című könyvéből -IK-” Forrás: https://hodigitria.wordpress.com/2012/12/23/sulyos-betegsegeink-buneink-kovetkezmenye/

“A gyermeknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak.”

A túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket

„Egy másik dolog, ami árthat a gyermekeknek: a túlzott dédelgetés, vagyis a túlságos gondoskodás, a szülők állandó nyugtalankodása és aggodalma. Hallgassatok meg egy esetet!

Egy édesanya panaszkodott nekem, hogy ötéves gyermeke nem fogad szót neki. Azt mondtam neki: „Te tehetsz erről!”, de nem értett meg. Egyik nap elmentem ezzel az anyukával egy tengerparti sétára autóval. A gyermekét is magával hozta. Kis idő múlva a gyerek kitépte magát az anyja kezéből, és a tenger felé futott. Volt ott egy homokbucka, amely mögött hirtelen kezdődött a tenger. Az anyuka megijedt, már-már azon volt, hogy kiabál vagy odarohan, mert a gyermek a domb tetején állt, és kinyújtott karral egyensúlyozott. Megnyugtattam, és azt mondtam neki, fordítson hátat a gyermeknek, s addig titokban szemmel tartottam a kisfiút. Erre a gyermek elkeserdett, nem provokálta tovább az anyját, hogy rémisztgesse és kiabáljon vele, ahogy eddig tette, hanem szép lassan, nyugodtan lejött a dombról, s visszatért hozzánk. Ez volt a történet vége. Akkor az édesanya megértette, milyen a helyes nevelés.

Egy másik anyuka egyetlen fiára panaszkodott: nem eszik rendesen, és különösen a joghurtot nem kéri. A kisfiú hároméves lehetett, és mindennap gyötörte az édesanyját.Azt mondtam neki:

A következőt tedd: vegyél ki minden ételt a hűtőből! Töltsd meg néhány adag joghurttal! Ti szülők is néhány napig szenvedni fogtok. Ha eljön az ebédidő, adj neki joghurtot! Nem fogja megenni. Este add neki ugyanazt, másnap ugyanazt. Végül majd megéhezik, és egy kicsit megkóstolja. Sírni, kiabálni fog, de viseljétek el. Azután szívesen megeszi majd.

Így is történt, és a joghurt lett a kisfiú kedvenc étele.

Nem nehéz dolgok ezek, mégis sok édesanyának nem sikerül, és nagyon rossz nevelést ad a gyermekeinek. Az anyukák, akik folyton a gyermekek nyakán ülnek, és elnyomják, vagyis agyondédelgetik őket, félreértik a feladatukat. Hagyni kell a gyereket, hadd intézze egyedül életét! Így lesz jó anya. Ha folyton a nyakukon ülsz, a gyerekek ellenállnak.Ellustulnak, elpuhulnak, és mindig sikertelenek lesznek az életben. Ez a túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket.

Pár nappal ezelőtt egy elkeseredett anyuka jött hozzám, mert a gyermeke ismét sikertelen egyetemi felvételi vizsgát tett. A gyermek kitűnő tanuló volt az általános iskolában, jeles a gimnáziumban, és kitűnő lett a líceumban. Mégis sikertelen felvételit írt, nemtörődömséget és furcsa ellenállást tanúsított.

„Te tehetsz erről- válaszoltam az anyának-, pedig tanult asszony vagy! Mi mást tehett volna a gyerek? Kényszerítés, kényszerítés, kényszerítés egész évben: -Legyen az első, ne hozz ránk szégyent, szerezz magadnak előkelő helyet!…- Most elege lett az egészből, nem akar semmit. Hagyd abba a kényszerítést és a kényeztetést, s meglátod, hogy a gyerek visszanyeri egyensúlyát. Akkor fog előrelépni, ha szabadon engeded.”

A gyereknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak. Az anya ne csak fizikailag, hanem imádságával is ölelje át gyermekét. A gyermek lelke mélyen érzi az ima ölelését, amelyet titokban küld felé az édesanyja, s amellyel maga felé vonzza. A gyermek biztonságot, bizalmat érez, ha anyja folyamatos, kitartó, meleg imádsággal titokzatosan amgához öleli, és megszabadítja mindattól, ami őt nyomasztja.”

Részlet Áthoszi Porfíriosz atya tanításai, 186-188.o.